Még mindig figyelmeztet jóra, rosszra

Az én édesanyám egy csodálatos asszony, tele fájdalommal, élettel és örömmel. Igaz közeledik a hetven év felé, ami persze nem látszik rajta. Ámbár őszül a haja, de a ráncok nem igazán bújnak elő kis pufók arcán. Tengerzöld szeme együttérző lelket takar. Mindenkinek segít akinek tud, mert a szeretet nála a legfontosabb. A tenni akarás állandóan mozgat benne valami kis apró rugót, ami az egész emberi lényt izgalmassá teszi. A teherbírása hatalmas, akkora erőt hordoz magába, ami kimeríthetetlen.

Természetesen elfárad, de kis pihenők után folytatja a munkát. Szeret jókat enni, ami meg is látszik teltkarcsú termetén és pocakján. Soványnak el se lehetne képzelni, pedig lány korában darázsdereka volt. Ad az öltözködésére, farmerszoknyát is felvesz és megszólja azt aki nem szépen van felöltözve, vagy ha rendetlen és nem tiszta. Soha nincs rendetlenség nála, mindent rendben tart, és mindenére vigyáz. A körülötte levő tárgyakhoz, eszközökhöz vigyázva nyúl, mert mindenért küzdenie kellett egész életében és ez adja a megbecsülést bármi iránt. A harc az élet viharában nagyon kemény, és küzdelmes, de ő még mindig tud mosolyogni.



Ezzel az írással köszöntöm édesanyámat, szeretném, ha tudná, hogy egy szeretnivaló nő, akit csak imádni lehet.
Köszönet mindenért.