Tökéletes pillanat nincs, csak tökéletes anya

Nekem ő a legszebb a világon, neki pedig én vagyok. Ez már csak így van rendjén, mint ahogyan vidáman, ölelésre nyílt karral vár a kapuban, vagy, hogy egy apró sóhajtás nélkül szedi össze az ágy alá gyömöszölt lyukas zoknikat. Furcsamód az évnek csak egyetlen pillanatában jut eszembe köszönetet mondani neki ezért. De mivel Ő nem én, így nem dorgál meg ezért, hanem inkább örömkönnyekkel telt, csillogó szemekkel veszi át a köszöntő lapot, no meg egy-két magam készítette ajándékot.

Emlékszem, tavaly történt, a kémia teremben. Aznap volt az anyák napi előadás, versekkel készült az egész osztály. Persze mindenki nagyon izgatott volt, de szerintem az én verejtékező homlokom és összeszűkülő gyomrom azért túltett mindenkin. Toporogva vártam anyát, ugyanis ő hozta az ünneplőmet, ki más? Még a bejárati ajtóhoz is lesiettem – mivelhogy az emeleten voltunk –, s ott vártam. Fel-le mászkáltam, s közben egyre csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne, ha nem érne ide időben. Erre a gondolatra még jobban megijedtem, úgyhogy inkább nem is gondoltam semmire, csak a fehér ajtót bámultam minduntalan. Mikor láttam, hogy valaki megfogta a kilincset a túloldalon, felkaptam a fejem. Aztán egy óriási sóhajjal konstatáltam, hogy megérkezett. Ugyanaz a varázslatos mosoly terült szét arcán, mint amikor nap mint nap reggel felébreszt. Odafutottam hozzá, azzal sebtében megöleltem. Szinte kirángattam a kezéből az ing-szoknya-harisnya triót, és már szaladtam is a lánymosdóba. (Mi tagadás, sosem voltam türelmes „jószág”.) Miután felöltöztem, édesanyám kifésülte a hajamat, a derékig érő zuhataggal úgy néztem ki, mint valami baba. De ez nem számított, a lényeg csakis az, hogy Neki így tetszem. Megragadtam a kezét, majd erőteljesen felfelé kezdtem húzni a lépcsőn. Betessékeltem a terembe, aztán azonnal leültettem az első sor egyik székére, hogy mindenképpen lásson engem.

Kis idő múltán a terem megtelt büszke anyukákkal, mi, gyerekek, pedig kimentünk. Vártunk egy bizonyos jelre, hogy elinduljon a zene. Két sorba kellett beállnunk, ami sikerült is. Csak afféle csekély hiba történt, hogy én annyira, de annyira nem tudtam levenni a szemem anyáról, hogy nekimentem az előttem menőnek. A tanár úr intett a szerencsés elsőnek, aki édesanyja szemébe nézve kezdte el két-három versszakát. Én – sajnos vagy nem sajnos – az utolsó voltam, addigra már kétszer is átizzadtam az ingemet, idegesen vártam a soromra. Nagyon fontos volt nekem az a két perc, azt akartam, hogy anyu ne  csak  egy silány teljesítményre mondja, hogy „gyönyörű”. Ő igenis megérdemli, hogy egy tökéletes előadásban legyen része – gondoltam. Így amikor az előttem következő is belekezdett, kihúztam magam, óvatos mozdulatokkal megigazítottam a ruhám. Mikor már az utolsó soroknál tartott, mély lélegzetet vettem. Félősen elkezdtem a zsoltárokból szedett verset, amit a biztonság kedvéért a hátam mögött, a kezemben szorongattam. Alig mondhattam pár szót, amikor anya könnyei két nagyfolyású patakba rendeződtek. A szívem hevesen dobogott, a fejem pedig türelmetlenül lüktetett. Kicsit talán még sírós is volt a hangom, mert egyszerűen „valamiért” engem is meghatott a dolog. Gyorsan végeztem a magam három strófájával, meghajlás után anya ölébe ültem, körülöttem mindenki hasonlóan tett. Egy kicsit szégyelltem magam, mert igazán többet vártam magamtól három hétnyi készülődés után, de anya szerint „még világ életében nem hallott szebbet”. Miután hazaértünk, a kedvenc vacsorám várt otthon, spagetti. Ahogyan az ételt ettem, elgondolkoztam egy-két dolgon.



Főleg azon, hogy bármennyire is igyekszem megteremteni azt a tökéletes pillanatot, amivel viszonozhatnám az ő szeretetének a töredékét is, sosem fog sikerülni, mert tökéletes pillanat nem létezik, csak tökéletes anya. Ignáczné Horváth Izabella.