Vészterhes tavaszok

1943. tavasz
– Hát mégse sikerült elintézni? Pedig annyira reménykedtem!
– Bevonulási segély, dupla fizetés, valami a Frontharcosok Szövetségétől is. Tedd el, szükség lesz rá. Az 1917-es medáliára külön kértem, de nem adtak semmit. Azt mondták az csak csapatkereszt.
- Voltam a városházán a gyerek ügyében. Előttem telefonált a polgármester az óvodába, hogy vegyék fel korhatár alatt.  Még jó, hogy szobatiszta! Ott előttem gesztikulált telefonálás közben: – Talán a hátára vegye az anyja a gyerekét és úgy menjen forrasztani a Hofferba? Nem elég, hogy szerencsétlen férjét korhatár fölött, ilyen idősen behívták?
Az üzemorvosi váróban még mindig dobolt a fejében az üzemcsarnok zaja. Csakhogy elment az a szemtelen Szitszói. Azt mondják a Filtex-gyárban most repülőket javítanak, odament főművezetőnek. Ez a Kulcsár jó embernek ígérkezik, de nem tűri a lazaságot, na meg a selejtet. Hogy is mondta bemutatkozáskor? – Mindenekelőtt vegyék tudomásul, hogy ez hadiüzem! nekem meg külön: – Ha jót akar Garaminé, akkor menjen orvoshoz, a tegnapi késését nem tudom elsimítani. Hiába Ilona néni hetven éves. Szereti a gyerekeket, jó hogy elviszi óvodába, de olyan körülményes elmagyarázni neki, hogy mit mondjon az orvosnak. A Benyó doktor meg holnapra visszarendelte Irénkét. Ha ma kiírnak, a holnapi rendelésre el tudom vinni.
– Garami Lajosné?
– Én vagyok doktor úr.
– Ideszólt a Kulcsár telefonon, mindent tudok. Üljön le, tegye keresztbe a lábát, húzza fel a térdéről a szoknyát, ne ijedjen meg, egy kis kalapácsütés lesz. De nézze csak gumiból van. Na lássuk csak! Így!
– Figyeljen ide asszonyom! Ez neuraszténia. Magát – mint hallottam – apácák nevelték, nagy az önuralma. Ha vannak otthon olcsó tányérjai...
– Csak az van doktor úr.
– Ha úgy rézi, hogy nagyon nehéz, itt belül bántja valami, akkor csak csapja oda őket, ne sajnálja. Sokkal többet ártunk magunknak, ha mindent magunkba fojtunk. Ért engem?
– Persze doktor úr.
– Azért írok egy enyhe nyugtatót is. Meg pár napra kiírom, mondjuk hétfőig.
Első emlékképeim közt van egy fiatal, vidám katonaruhás férfi. Talán csak azért emlékezhetem rá ilyen élesen, mert maradt róla egy csipkeszélű, töredezett fénykép, amit anya többször mutatott. A fényképen a háttérben egy vöröskeresztes vasúti kocsi állt.
– Itt a Pista keresztapád. Meghalt a fronton. Szanitéc volt. Emlékszel a piros fehérpöttyös selyemruhácskádra? Olyan jól állt neked. Az anyagát ő hozta, amikor a frontról hazajött szabadságra. Belefújtál a sípjába – látod itt van a képen, a vállapjához van erősítve zsinórral – és egész belevörösödtél a fújásba. Ő meg biztatott, hogy még erősebben!
Csak jóval később már felnőttként – s egy vidám véletlen folytán – tudtam meg, hogy ő volt a vérszerinti apám. Egyébként csak ekkor ismertem meg a szülőanyámat is, aki örökbe adott.

1943. tavasz
Ez a Benyó is jól le van strapálva. Nem is csoda, hiszen a háború mindenhonnan szedi az áldozatokat. Talán neki is tányérokat kellene tördelnie? Jaj Istenem mikre gondolok, mikor már egészen forró ez a gyerek!
– Garami Irén. Nincs még hároméves. Igen, ez bárányhimlő. Asszonyom, ha nem akarja, hogy valami szövődmény lépjen fel, tartsa melegben a gyereket. Természetesen nem mehet közösségbe. Itt a recept. Itasson vele sok folyadékot. Tudom, majd intézkedem segélyügyben. A férjéről semmi hír?
– Köszönöm doktor úr. Sajnos már két hónapja semmi, pedig küldtem neki egy kis csomagot is.
– Viszontlátásra. Majd három nap múlva meglátogatom a kicsit.
A kisbaltával komótosan felhasogatta a konyhabútort. Előbb a négy hokedliből kettőt, majd a kredenc hátlapját kezdte lefeszíteni. Vidáman pattogott a tűz. Ekkor lépett be Ilonka néni unokája.
– Mit csinál Garami néni?
– Bárányhimlős Irénke. Kell neki a meleg.
– Hagyja ezt a szép bútort. Kár érte. Hozok én a vasútról talpfát, az jobban is adja a meleget, mint ez a deszka. Majd fel is aprítom.
– Az Isten is megáld érte Tibi.
Megjött apa a frontról. Lefogyva, bicegve és tetvesen. A kutyaólra került a katonaruhája. Emlékszem a köpenye egészen beborította az ólat és a tetűk csak úgy ágaskodtak belőle! Pár hét múlva már dolgozott a közeli hadiüzemben. Már nem kellett anyának a Hofferbe járnia, nekem pedig nem kellett óvodába menni. Ezt én egy cseppet se bántam, sőt örültem, mert sose tudtam megszokni. Talán mert korhatár alatt vettek fel, a megmaradt csoportkép szerint is én voltam a legkisebb. Ez lehetett az oka, mert később a sokszori költözés és iskolaváltás közepette sem voltak beilleszkedési nehézségeim.

1944. tavasz
– Felállították már az utcán a gulyáságyút!
– Nézd tördelik a kerítésünk léceit. Na ezt nem engedem!
– Gyere már innen, ha jót akarsz! Ne replikázz velük! Hadi helyzet van, még keresztül is lőhetnek!
– Hallottam a Tibi gyerektől, hogy babgulyás készül nekik, a mieinknek az Üllői úti laktanyában meg csak bableves. Ilyen szövetségesek ezek! Nézd jön a fakabát. Menj csak be a szobába!
– Jó napot kívánok.
– Jó napot. Mi a baj biztos úr?
– Kérem asszonyom, vegyék be a nemzeti zászlót a tetőről! Gondolom kinn felejtődött tizenötödikéről, ma meg már tizenkilencedike van ugye?
– Szóval már nem vagyunk magyarok, biztos úr?
– Asszonyom...
– Biztos úr a zászló marad!
– Viszontlátásra. Délután újra erre járok.
– Lajos gyere, már elment. Menj fel a padlásra, vedd be már azt a zászlót!
– Kohnné! Miért nem hozza be mostanában Juditkát? Olyan jól el tudnak játszani Irénkével.
– Jaj Garaminé, hát nem tudja, hogy lassan már szóba állni sem szabad velünk: nem elég a sárga csillag, most még az élelmiszer fejadagunkat is felére veszik.
– Nagy disznóság, amit magukkal csinálnak, de ne féljen, rendbe jön minden, csak már ennek a háborúnak lenne vége! Hagyja csak nyugodtan itt a kislányt, amíg vásárolni megy. Itt van pár élelmiszerjegy fogadja el, szívesen adom. Én kaptam vidékről kis babot, lisztet, miegymást.
– Már említettem szemben a doktoréknál azt a kislányt. Most már naponta odajár vele az anyja. Már öt hónapos, de öklömnyi az egész gyerek. Tegnap is elnéztem – mikor át voltam segíteni Murainénak – egy közönséges fejpárnában ringatta a gyereket és közben meg egy literes csatos üvegre húzva a cumi, benne hideg tej, azt tuszkolta szegénykének a szájába. Persze, hogy ordított. Fölfogadná a doktornő szolgálni, de a gyereket el akarják helyezni. Fizetnének is érte és itt lenne az anyja a szomszédban, ha bármi baj adódna.
– Aztán milyen teremtés az a lány? Mert gondolom a Murainé van most bajban, hogy a vidéki cselédlányok mind hazamentek és ott a nagy ház, két rendelő, két praxis. Akárkit is felvenne.
– Amúgy rendes, tiszta. Valamiféle ápolónői tanfolyamot végzett Pesten, de már nem tarthatják a gyerekkel a kórházban. Zombori a lány és nagyon szemrevaló teremtés. Szép a neve is, Bodonyi Júliának hívják. A kislány meg Kati.
Nem bánom hát. Vállaljuk el.
– Tudtam, hogy beleegyezel! Lesz Irénkének kistestvére.
Kentem, púderoztam fürösztöttem. Elmúlt a bőrbaja. Hiába mondták a szomszédok, hogy hogyan mertem elvállalni, mert három napot se adtak neki, ahogy kinézett szegényke! Hiába na, érteni kell a gyerekhez.
Nagy baj, hogy a Julis összeveszett a doktornővel és bement Pestre szolgálni. Nem mintha sokat lett volna a gyerekével – van is egy olyan érzésem, hogy nem szereti eléggé – de mégis itt volt a közelben és hát végső soron ő a gyerek anyja. Most meg csak hetente jön megnézni villamossal.
A villamosok már csak az István kórházig járnak. Mondjuk majd a Juliskának – ha jön vasárnap – hogy jöhet ritkábban is.
Látja, hogy jó helyen van a gyerek. Nyugodt lehet, szépen fejlődik. Nem csodálom, hogy nem jön, mert már egyáltalán nincs villamosközlekedés.



1945. tavasz
Már két hónapja hogy bekvártélyoztak. Pest is elesett, majd csak elmennek. A hadtáp követi a harcoló alakulatokat. Te angyalom csodákat művelsz, hogy minden nap főtt étel, hetente kétszer fürdés. Mindezt három marcona katonával! Az meg külön szerencse, hogy így meg tudod értetni velük magad szlovákul. Főleg mióta itt vannak van mit ennünk!
Tegnap miután elmentél, nagy botrány csaptak. A Sanyi meg a Vaszil berúgtak és összeverekedtek. Próbáltam szétválasztani őket, de italosak voltak, a Vaszil meg tudod tök süket.
Rossz rágondolni, hogy leverik az asztalról a lámpát és még tűz is lehetett volna.
Már április van. Egy fél éve nincs hír Juliskáról. Meg se ismeri a gyerekét ha meglátja, milyen szépen áll már!
Én a héten bemegyek Pesten az OTI-ba megnézem megindult e már az élet. Megpróbálom megkeresni a Julist. Hová tetted a címét?
– Ki az?
– Garami Lajos vagyok.
– Tessék mit óhajt?
– Kérem asszonyom itt szolgál Bodonyi Júlia?
– Csak szolgált. Milyen ügyben keresi?
– Kérem asszonyom, én és a családom Pestszentlőrincien élünk és nálunk van a Bodonyi Júlia gyereke a Katalin.
– Gyereke?
– Igen, elmúlt egy éves.
Nahát! Ezt sose mondta a Julis. Ő elment. December 23-án, épp az ostrom előtt, toborozták a jugoszláv állampolgárokat és a Julis ugye jugoszláv volt és elment. De hogy gyereke lett volna? Ezt sose mondta!
Így lettünk mi négytagú család. Nevelőanyánk nehéz és vészterhes időkben nagymamakorban, édesanyakánt nevelte fel két fogadott gyermekét. Ehhez erőt önzetlensége és gyermekszeretete adott.
Nyolcvannyolc éves korában halt meg lányai szeretetteljes gondoskodásával körülvéve. Élete utolsó éveiben gyakran mondogatta: Megértem két háborút és két forradalmat.

Olyha Máriának hívták, 1900-ban született Budapesten. Egész életével példázta: a gyerekek az anyaszívűeké.