Ezt akartuk?

Félmillió forintos fizetés ígéretével sem tudta megtartani jó nevű séfjét az egyik jó nevű siófoki étterem. „A szakemberek krémje ma már nem itthon dolgozik” – Daxner Gábor, a VOSZ megyei elnöke fogalmazta meg lapunkban nemrég már nemcsak a balatoni vendéglátás, hanem a hazai munkaerőpiac legnagyobb problémáját is. Egy foglalkoztatást segítő kaposvári társaság vezetője pedig arról beszélt: a magyar építőipar akkor se tudna mozgásba lendülni, ha volna rá elég pénz, mert nincs elég munkás, már kőműves sem. A munkásosztály, ha nem is a Paradicsomba, de Nyugatra ment?



Most, hogy egyre jobbak lesznek az útjaink, sztráda, elkerülő utak, a 67-es kétsávos gyorsúttá fejlesztése, rövidesen kiderül, hogy igaz-e a sokat hallott szlogen: ahol javul az infrastruktúra, oda megy a tőke. Vajon nem a képzett munkaerő-e ma már az első számú szempont? Míg Nyugaton a szakképzetlen, nálunk a szakképzett munkaerőből van hiány. Miközben a minap szakácsnak jelentkezett Siófokon az immár ingyenes második szakmás képzésre, felnőttoktatás keretében egy diplomás, siófoki ötlet az is: ösztöndíjjal azokat a középiskolásokat támogassa a város, akik hiányszakmában tanulnak. És a legújabb: csatlakozzon ehhez az ebből leginkább profitáló helyi vállalkozói szféra is.

Évek kellenek, míg ebből valami kikerekedik, bért azonban inkább előbb, mit utóbb kellene emelniük a hazai munkaadóknak, ha azt akarják, hogy itthon is maradjon valaki. A siófoki étterem tulajdonosa valahogyan, erején felül kiszorította volna azt a félmilliót, mégse volt elég. Ausztriával versenyképes bérekről hiába álmodunk idehaza addig, amíg a szomszédos ország többször annyi GDP-t képes előállítani, mint mi, amíg az országok versenyképességi rangsorában huszonöt éve csak a szakadék nő köztünk a sógorokkal, s amíg mi e közben csak a közmunkások számában tudunk újabb és újabb rekordokat dönteni.

Egy televíziós vitaműsorban hallottam az érvet: ez az európai uniós szabad munkavállalás, ezt akartuk. Pedig dehogyis ezt akartuk, se huszonöt, se tizenegy éve!