Nyertek tetőt, amíg felébred a felelősség…

Nemes és megindító történet ez, akármelyik szereplő szemszögéből is nézzük. Állatmentőt, adományozót és szavazót is a szeretet és a segítőkészség hatotta át, így az akció szerencsére sikerre volt ítélve. 
Ha azonban egy kicsit alábbhagy bennünk az örömmámor, mindjárt el is gondolkozhatunk azon, hogyan születhetnek az ilyen, és ehhez hasonló esetek. Mert ezzel a hullámlemezzel csak annyit értünk el, mintha sebtapaszt ragasztottunk volna a nyílt törésre. Mert a felelős állattartásért indított kampányok sajnos éppen azokat nem érik el, akik miatt most a szegény kivert állatok fölé tetőt kell csináltatni. Mert a kutya mindig nagy ajándék. Szeretettel tölti meg a szívet a látványa, a játékossága, maga a puszta léte is. Ki tagadná meg szerettétől ezeket az örömöket? 
Pedig a kutya, és igazából minden háziállat hatalmas felelősség. Az pedig rengeteg idő, és ne legyünk álszentek, pénz is. Akinek ebből akárcsak egy nem áll rendelkezésére, annak bizony nem kellene állatot tartania. Kemény szavak ezek, de a másik oldalon meg ott vannak a túlzsúfolt menhelyek, a halál torkáig sanyargatott állatok, akiket legtöbbször erőn és lehetőségeken felül próbálnak megmenteni csak azért, mert mások is jót akartak, csak éppen nem jött be. 
Egyszer be kellene látnunk, hogy állatot tartani nem annyi, hogy enni adunk neki, vagy játszunk vele napi öt percet. Felsorolni is nehéz, mennyivel több dolog kell ahhoz, hogy valaki felelős állattartónak tarthassa magát, nem maga, hanem az állata érdekében. De akarjuk együtt: legyen egyszer olyan idő, mikor a menhely hirdet akciót a megmaradt, feladat nélkül maradt tetőire, hiszen minden állatról érdemei szerint gondoskodik a gazdája, így kiürül a hely. Utópikus, elismerem, de ez lehet az egyetlen cél.