Utcai jelenetek

Az idős asszony néhány hete tűnt fel a kaposvári Kossuth téren. Nem csinál semmit, csak üldögél egy padon, órákon át. A járókeretét diszkrét távolságban maga mellé teszi, és ha hűvös az idő, egy párnán ücsörög. Csendben, szinte mozdulatlanul néz maga elé. Alig venni észre, hogy egy kis kartonpapírdarabot terített le a lábához, rajta aprópénzzel. Az arra járók közül néhány középkorú nő rendszeresen beszédbe elegyedik vele, páran adnak neki néhány érmét. Még története is halkan, szerényen hangzik el. Ahogy meséli, évtizedekkel ezelőtt a férjével boltja volt Kaposváron, de a párja halála után minden rosszra fordult, még az egészsége is. Néhány nap múlva aztán a postán látom, ahogy valamiből befizeti a csekkjeit. 

Egy másik kaposvári jelenséget inkább utcabútornak lehetne titulálni, szinte mindenki ismeri, főként a hajdani Zselic Áruház környékén foglal pozíciót. Leggyakrabban üveges tekintettel mered maga elé, néha az utcáról beviszi a mentő a kórházba, ha rosszul lesz, de aztán újra visszatér. Ha jó kedve van, a Honvéd csomópont aluljáróiban slágereket énekel Elvis hangját megjelenítve. A legtöbb helybeli már annyira megszokta, hogy ügyet sem vet rá, még akkor is, ha sajnálja. Legutóbb jó formában volt, öblös hangon dalolt. Egy Fülöp-szigeteki vendégmunkás csapat járt arra, és tetszett nekik a produkció. Csörögtek az aprópénzek, emberünk megköszönte. 

Én meg sétáltam tovább. Mi kaposváriak, a szemünk sarkából is odafigyelünk egymásra, de hogy ki mint tud segíteni a másikon, az a saját lelkiismeretére van bízva.