Interjú

2024.04.02. 07:00

Ahogy felgördül a függöny, attól kezdve egyfelé húzzuk a szekeret

Ivancsics Ilona, a Szomszédok című teleregény egykori Jutkája ma is a közönség kedvence. A nagybajomi származású művésznő nemzeti ünnepünk alkalmából Jászai-díjat kapott. Színtársulata ugyan karcsúsodott, de ma is ugyanolyan örömmel lép színpadra, mint 4 évtizede. A líra szerelmese; túrázás közben, akár egy erdő közepén is képes szavalni a társainak.

Lőrincz Sándor

– Nem jött kissé „megkésve” ez a díj? Vagy egy díjnak mindenkor örülni kell? 
– Éppen jókor érkezett. Ez egy szakmai díj, ami a színművészeti tevékenységem elismerése, ezért nagyon értékes számomra. 40 éve végeztem a Színművészeti Főiskolán, 10 évet a József Attila Színházban, tízet a Soproni Petőfi Színházban és 15 évet magánszínház-vezetőként töltöttem, jelenleg pedig játszom az Új Színházban. Úgy vélem, az évtizedek alatt bebizonyosodott, hogy érdemes vagyok e díjra, s ma is ugyanolyan örömöt ad a színpad, mint pályakezdésem elején. 

 

– Egy időben hullámvölgybe került az élete, amikor színtársulatát szélnek kellett engednie. Most milyen a közérzete? Megtalálják a feladatok? 
– Talpra álltam, igaz kellett hozzá két év. Ma is működik a színházam, igaz csak kis előadásokkal, de sok helyre hívnak az országban. Régi társaimmal, Vincze Lillával, Ábrahám Edittel, Molnár Gyurival, Nemcsók Nórival, és Kardos Horváth Janóval folytatom a munkát. Kapok felkérést önálló estekre is, ahol a közönség szeretete magával ragadó; sok helyre megyek verset mondani, ami nagy boldogság, szenvedélyes barátságban vagyok a versekkel. 

– A költészet mindig közel állt önhöz; a vízkeresztkor rendezett Vármegyenapon József Attilát és Vass Albertet mondott. Egy-egy vers mit ad az egykori nagybajomi kislánynak? Élni és szeretni tanít az irodalom? 
– Igen. Versmondóként álltam 11 éves koromtól kezdve a színpadon Nagybajomban, és különböző szavalóversenyeken. Fontosnak tartom ma is a költészet szeretetét, és ahol tudom, „reklámozom”. A vers sűrítmény, pár sorban benne lehet egy egész élet. Ezen kívül menedékhely is; ha el akarsz bújni a világtól és magadban lenni vágysz egy verssel, vagy ha félsz kimondani egy gondolatot, akkor egy verssel megteheted. Szóval „menő”, ha ismersz verseket, s azokat kívülről is tudod. 

– Egy fogalmazásáért Gyergyai-jutalomban részesült a nagybajomi gyökerű író, irodalomtörténész nevét őrző alapítványtól. Emlékszik még rá, miről írt? 
– Az alapítvány első nyertese voltam. Mindig mosolygok, ha erről esik szó. Igen, emlékszem; a szüleimmel való kapcsolatomról, a szeretetről, a becsületről. Egyszerű családból származom, de mások tiszteletét, a becsület fontosságát otthonról hozom. 

 

– Várossá lett szülőfalujában – amelyhez, mint ahogy Somogyhoz sem lett hűtlen –, kiknek köszönhet oly sokat? 
– Általános iskolai remek tanáraimnak. Hamar felfigyeltek rá, hogy jól mondok verset, sok versenyre elküldtek, és gyakran voltam akár moderátor is egy-egy rendezvényen, így a színpadi szereplésnek már kiskoromban örülhettem. Aztán irodalmi színpad is indult a faluban, Kaposvárról Dánffy Sándor színművész tartotta, nagyon szép emlék az is. Édesanyám sokat mesélt, énekelt nekem. Kislányként elvarázsoltak a történetei, valószínű, hogy ez a színes világ is húzott a színpad felé. Édesapám viszont szigorúan nevelt, jó tanulónak kellett lennem. Utólag neki is nagyon hálás vagyok, bár annak idején szívesebben bulizgattam volna, de belátom, igaza volt. 

– Évtizedeken át a Szomszédok című teleregény Jutkájaként emlegették. Ez hihetetlen népszerűséget adott. Most mi ugrik be legelőször a nézőknek önről? 
– A sorozat 24 éve véget ért, de a mai napig töretlen a népszerűsége. Van, aki ötvenszer látta már, de akad olyan ismerősöm is, aki minden reggel belenéz. A Szomszédokkal indul munkába. Tagja vagyok én is egy 17 ezres rajongói klubnak a Facebookon; onnan tudom, mennyire szeretik ma is a sorozatot. Én mintaanya és tanárnő voltam a szerepem szerint, de nem bánom, mert úgy gondolom, ma is szükség lenne ilyen pozitív karakterekre, és akkor tán nem celeb akarna mindenki lenni. 

– Rajongói előtt az sem ismeretlen, hogy társat keres. Össze is hozták egy „álompasival” – legalábbis a Mesterséges Intelligenciának (MI) köszönhetően. Milyen személyiségjegyeket sorolt fel az MI-nek? 
– Külső és belső tulajdonságokat, s mivel igényes vagyok, megkímélem attól, hogy valamennyit felsoroljam, de köztük volt a humor, a sportos megjelenés, az ápoltság, a közös értékrend, az, hogy felnézhessek rá, de nemcsak a magassága miatt, hanem a belső értékei miatt is. 

– Amikor meglátta a fotót, meglepődött? 
– Igen, egy valóban fess férfit „kreált” nekem az MI. Ezt egyébként csak játéknak fogtam fel – szeretek játszani –, de igen tetszett. Vicces, hogy többen gratuláltak a páromhoz. Ebből is látszik, hogy manapság az emberek milyen felületesen tájékozódnak a hírek, információk között. Még el sem olvasták a szöveget, máris kattintanak és írnak. 

– Néhány éve megkérdeztem, hogy ön kitől tanult, s azt válaszolta: „Mindenkitől, aki a színházban megfordult; az idősebb művészektől az alázatot és a pontosságot, a fiatalabbaktól a lazaságot, és hogy rossznak is lehet lenni. Az öltöztetőimtől, a fodrászoktól a szeretetet, ami a legszebb a mi szakmánkban, hiszen ahogy felgördül a függöny, attól kezdve egyfelé húzzuk a szekeret, lehet akármilyen személyes vita köztünk. Ezt szeretném megérni az országunk életében; számomra ez a nemzeti minimum.” Hogy érzékeli most: mindenki tisztában van a „nemzeti minimummal”? 
– Tudjuk, hogy kettészakadt az ország, nekem az lenne a nemzeti minimum most, ha ezen lehetne változtatni. Én erre törekszem a munkámban, nekem nem a jobb- vagy baloldaliság számít, hanem a tehetség, a hozzáértés és a becsület. 

– Somogy legidősebb papjával, Keczely Károly atyával szívesen imádkozik, s hallgatja tanításait is. 
– Istenhit nélkül – tudom, biztosan –, elvesztem volna az elmúlt nehéz két év alatt. Megerősödött a hitem, mert ezalatt az időszak alatt a szinte reménytelennek látszó helyzetekből is kijöttem. Csodák történtek az életemben szó szerint. Naponta ott ültem a templomban reggel, vagy esténként, hogy erőt merítsek, ne adjam fel. Éreztem, hogy nem vagyok soha egyedül, mert van Valaki, aki nagyon szeret, bármi is történt, és jót akar, csak türelmesnek kell lennem; észre kell vennem a lehetőséget; szóval csendben, békében kell figyelnem belülre. Karcsi atyát nagyon szeretem, sok tanítást kaptam tőle… 

– Most, a nagyböjti időben miért fohászkodik az égiekhez? 
– Mindenekelőtt: megköszönöm a Teremtőnek azt a sok segítő barátot, akik mellettem álltak, és ajándékokkal halmoztak el. Köszönöm a jókedvet, az egészséget is, és azért imádkozom, hogy megérkezzen fiam életébe az igaz társ. 

Fiának hiányoztak a gyökerek… 

Ivancsics Ilona fia, Csernák Bence remek fotós. Most, hogy hazaköltözött külföldről, a Jászai-díjas színésznő élete is teljesebb lett. Nagy boldogság számára, hogy Bence úgy döntött, hazajön. – Fiam azt mondta: hiányoztak a gyökerek. Kilenc év után ugyan nehezebb volt neki itthon beilleszkedni, mert megszokta a kinti udvariasabb, segítőkészebb viselkedést – akár az ügyintézésben, a boltban vagy az utcán –, de már remekül érzi magát itthon. Régi barátok veszik körül, kiállításokra jár, sportol, és elkezdett képeket festeni. Ebből is látom, hogy nyugalmat talált itthon. Ráadásul Szentendrén a régi katolikus iskolájába is visszahívták, hogy meséljen a munkájáról; hogy indult el, mit ért el. Tele volt az osztály érdeklődőkkel, sőt még autogrammot is kértek tőle a lányok – újságolta büszkén a művésznő. 
 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában