Robespierre esete a barnászöld békával

– Anya, vegyél nekem törökmézet! – idézte a Generál hajdani slágerét egy szöszke kislány, aztán persze kókuszos tekercset, gumicukrot és puszedlit is kért volna. Végül hosszas vita után megegyeztek benne: ezúttal gumicukrot kap, s ha úgy alakul, szombaton jöhet a törökméz. Vagy a kókuszos tekercs. A lényeg, hogy semmiről sem marad le, hiszen a kaposvári belvárosban vasárnapig tart a Festők Városa Hangulatfesztivál.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Bravúr a javából: három órás színielőadás öt percbe sűrítve
[/caption]

Melyre az elmúlt néhány évnél jóval nagyobb számban jelezték érkezésüket piktorok: a főtér Noszlopy utca felőli részére úgy húsz művész pakolta ki festményeit, no és persze állványait, hiszen a csodálatos időben pezsgő-nyüzsgő forgatag ecsetért kiáltott. Volna. Ezzel szemben a többség korábban megkezdett képén végzett utolsóelőtti, esetleg utolsó simításokat, így a városháza, esetleg a leanderek mögül kikandikáló székesegyház megörökítése a fotósokra maradt.



Kattogtak is a masinák, hiszen már pénteken kora délután meglehetősen sokan nézelődtek a sétálóutcába kipakolt árusok bódéi előtt. A kaproncai Old Timer Klub tagjait messziről meg lehetett ismerni múlt századi utazóruháikról, de német, angol, sőt olasz szó is megütötte az ember fülét.
– Tessék, csak tessék! Három órás műsor öt percbe sűrítve – kiabálta túl a hangzavart a kikiáltó, aki a Kukucska Színház előadására próbált vendégeket fogni. A békéscsabai társulat aprócska – ránézésre úgy hat négyzetméteres – színházában zenés árnyjátékkal várták az érdeklődőket. Elsősorban persze az apróságokat, ám némi meglepetésre a serdülő korosztály sem utasította vissza a szíves invitálást.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Kádár Ferkó Fotószínháza
[/caption]

Kőhajításnyira Kádár Ferkó Fotószínháza előtt alakult ki nagyobb tumultus, ahol az 1900-as évek elejének ruháiban állhatott korabeli életképek elé a vendég – az így készült képből úgy tűnt, mintha évszázadot utazott volna vissza az időben.

A többség persze még csak nézelődött, felmérte a választékot, a legnagyobb gondban – szokás szerint – a kisgyermekes szülők érezhették magukat. Egyfelől, mert kevés olyan dolog állt a pultokon, melyek nem keltették fel a csemeték érdeklődését – na jó, a nemezből készült tárgyak és ruhadarabok, esetleg az üvegfestők mellett könnyebb szívvel mentek el –, másrész gyerekkoruk játékai köszöntek vissza, főként a fafaragók -játékkészítők asztalairól. Persze akkor még nem 1300 forintért adták a csattogó lepkét, s háromszázötvenért a rugós ugró békát... A legtöbben viszont akkor szisszentek fel, amikor meglátták a valóban formás, faragott bölcsőt 95 ezerért.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Megsült a fesztiválkolbász
[/caption]

– Anya, ki az a Robespierre? – állt meg egy tízévesforma fiúcska Endrődi Katalin trafikos, ööö, grafikus kiállítása előtt, mely olasz nyelvtörőkkel szórakoztatta a nagyérdeműt. A szülői válasz után aztán tagoltan olvasni kezdte a feliratot. – Robespierre, a Terror Atyja szörnyű hibát vétett, amikor rézpatinát permetezett egy ritka, barnászöld gyíkra – szótagolta végig. – De miért?
A válaszra mi is kíváncsiak lennénk.