„Ha mindent megírnék, biztosan évtizedekre titkosítanák”

– Elfogyott a centi...
– Mint minden, ha használják – felelte Ujkéry Csaba. – Ezt pedig negyvenhárom éve és tíz hónapja vagdostam.

– Méretes szalag. Igaz, lehetett volna valamivel hosszabb is...
– Tíz hónappal. Akadnak népek, melyek a fogantatástól számolják az ember korát. Ha így nézem, nekem is kijön a hetven év.

– Milyen kedélyesen áll a nyugdíjazásához. Sehol egy tüske?
– A személyemet illetően nincs. De megértem a kollégáimat, akiktől éveket vesznek el a törvénnyel, mely szerint 62 éves korban nyugdíjba kell menniük. Főként, hogy bármennyire is forszíroztam, nem sikerült rendezni az életpálya nyugdíjrészét.

– Anyagilag nem éri meg bírónak lenni?
– Ezt így nem mondanám, hisz az értelmiségi pályák közül a jobban megbecsültek közé tartozik. Ám egyúttal olyan életvitelt is követel, mely jelentősen korlátoz. Nincs lehetőség maszekolni, folyamatosan illeszkedni kell a hivatal méltóságához, melyhez azért önmegtartóztatás szükséges. Ez valakinek megéri, s akadnak, akiknek nem. S ehhez társult az elmúlt öt-hat évben a bírákkal szembeni tisztelet hiánya.

– A 2006-os választások óta?
– Nem akarok politizálni, bár most már megtehetném, s elismerem, a 2006-os utcai zavargásokkal kapcsolatban akadtak vitatható ítéletek, még ha elenyésző számban is, valahogy mégis mindig ezeket citálják. Pedig alapvető társadalmi érdek, hogy ez a hivatás érinthetetlen legyen. Vannak jó és rossz orvosok vagy mérnökök, s így van ez a bíráknál is. De ezt a kérdést egyedileg kell megoldani, nem pedig megbélyegezni egy teljes szakmát.

– Na, előkerült a tüske... Ha így nézzük, még szerencsésnek is mondhatja magát, most kényszerül nyugdíjba, amikor igencsak felkeltették a politika és a közhangulat figyelmét.
– Szerencsém volt, hogy olyan időben dolgozhattam, amikor a bíróságok abszolút függetlenek voltak, s olyan munkatársakkal, akikkel eredményes lehettem. Húsz évig vezettem a megyei bíróságot, illetve a végén a törvényszéket, s ez idő alatt a jobb- és a baloldal is mindig kinevezett.

– Újrakezdené?
– Persze. Lett volna lehetőségem váltani, ha nem akartam volna csinálni. A rendszerváltásnál el kellett döntenem, maradok a hivatásomnál vagy politikusnak állok. Az MDF még társadalmi mozgalom volt, amikor már hozzájuk tartoztam, jóban voltam Für Lajossal, Balsai Istvánnal, Fekete Gyulával, nyitva állt előttem az országos politika kapuja. Sőt, kétszer alkotmánybírónak is jelölni akartak, de maradtam. Itt éreztem jól magam, ahol nem csak bírói, de szervezési feladataim is voltak. Így aztán semmiféle hiányérzetem nem volt soha.

– És a színészet?
– A színművészetis felvételi kudarca gyorsan elmúlt, a jogi karon hamar áthangolódtam. Persze jó volt belekóstolni kicsit a szabad művészi világba, hiszen a bírói pálya azért valahol egy ezüstkalitka.

– Még csak nem is arany?
– Annyira azért nem csillogó...

– Ha másként alakul, milyen szereppel búcsúzna a színpadtól?
– Talán Oberonként a Szentivánéji álomból. De a művészettől egyáltalán nem kell elköszönnöm, épphogy több időm jut rá mostantól.

– A Múzsa eddig is többször felkereste.
– Eddig egy rend szabályai szerint éltem, kicsit talán úgy, mint egy szerzetes. Mostantól jöhet egy másfajta önmegvalósítás.

– A kisbetűs álmok?
– Az írás megmarad, de több időm jut majd a Berzsenyi Társaságra, a Szent György Lovagrendre, kulturális programok szervezésére. De tervezem, összegyűjtöm Szigetvár, Kaposvár és Somogyvár hagyományait. Nem lehet bezárkózni abba, aki voltam. A hét végén például megyek Újkérre a falunapra, Sopron mellé.

– Vissza a kezdetekhez... Tényleg, tüke szigetváriként anno miért kérte át magát a Hűség városába?
– Éppen a tükeség miatt. Minden második ügyemben elfogultságot kellett volna jelentenem, ha maradok.

– Mégis visszajött.
– A gyökereim itt maradtak. Meg aztán Sopron furcsa hely: majdnem Ausztria, ahol nehezen fogadják be az idegent.

– Emiatt kezdett ott írni?
– Honvágyam volt, elkezdtem foglalkozni a szülővárosom múltjával, s megszületett a Szigeth pajzsai.

– Ez ám a lokálpatriotizmus! Bár az első olvasmányélmény miatt pironkodhat: Egri csillagok a Szigeti veszedelem helyett...
– Óvodásként egy verses eposz nagy falat lett volna... Merthogy öt évesen megtanultam a betűket. S onnantól kezdve imádtam olvasni. Talán ez lehet az oka, hogy számtanból viszont nem nagyon jutottam tovább a négy alapműveletnél. De a könyvekkel sohasem tudtam betelni.

– Olyannyira, hogy egy idő után már íróként is megmutatta magát. A szakma hogyan fogadta?
– Először meglepődtek, aztán megszokták. S akadtak, akik megszerették. Legalábbis a visszajelzések alapján. Sőt, kérdezték, mikorra tervezem a következőt.

– Akkor én is megkérdezem.
– Most meglehetősen ambivalens a lelki állapotom, le kell, hogy ülepedjen körülöttem a világ.

– Aztán esetleg papírra vet néhány bírósági sztorit?
– Elég volt megélni őket... Vagy ha mindent megírnék, biztosan évtizedekre titkosítanák...



– Legalább azt árulja el, hány évet osztott ki a bő négy évtized alatt!
– Egyszer megyei első fokú büntetősként összeszámoltam, s évente több száz esztendő jött ki...

– Az összes idő tehát visszanyúlna legalább a sumér államok fénykoráig.
– Nem volt könnyű. Egy bíró ugyanúgy megszenvedi a hosszú időseket, életfogytiglanisokat, mint akit börtönbe küld.

– Mindig biztos volt az ítéletében.
– Amikor meghoztam őket, száz százalékosan. Persze akadtak esetek, amikor azt mondtam, jó, ha más is látja, s megnyugtatott, ha fellebbeztek.

– Volt, akit időtlen időre rács mögé küldött, noha sajnálta?
– Sokan kerülnek olyan helyzetbe, amikor már nem urai a cselekedeteiknek. Ilyenkor aztán a közvélemény háborog az ítéleten.

– Mint a Cozma-ügyben. Melyik verdikttel ért egyet.
– Mindkettőt tiszteletben tartom.

– Diplomatikus...
– Nem ismerem az ügyet mélységében. Csak azt látom, a sajtó felfújta az esetet, s megint esett a bíróság ázsiója. Pedig utóbbi miatt a média és a politika is felelős, nem csak a szakma.

– Örülhet, hogy már nem kell ilyen légkörben dolgoznia... Tényleg, mit tervez hétfőre?
– Pakolok. Eddig dolgoztam, nem volt rá időm, s azért ennyi idő után van mit összecsomagolni. Mintha majd’ 44 év után elköltöznék egy másik lakásba...

Az ifjúkori nagy álom azonban a színművészeti főiskola felvételi bizottsága miatt beteljesületlen maradt, így a szigetvári ifjú hamarost a pécsi jogi karon találta magát, ahol 28 évesen, 1971-ben diplomázott. Zrínyi városában indult meg a szamárlétrán, a járásbíróságon lett fogalmazó, ám hamar átkérte magát Sopronba, ahol 1973-ban nevezték ki büntetőbírónak. Hiába indult be karrierje, honvágya miatt – melynek egyik megnyilvánulása szépírói munkásságának első darabja lett – hazatért a Dél-Dunántúlra, Kaposvárra, s egy évvel később, 1979-ben megyei bíróvá nevezték ki. Évtized múltán már társelnöke a megyei bíróságnak, három évvel később pedig a bíróság elnökének nevezték ki. Két évtizeden irányította a ma már Kaposvári Törvényszéknek nevezett hivatal munkáját, közben 2004-ben bekerült az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsba is, melynek hamarosan szóvivője lett.

Szakmai munkája mellett a szervezésre is figyelt, nevéhez köthető a bíróság épületének többször felújítása-átalakítás, s több, az aktív és az egykori kollégák kényelmét, nyugodtabb munkáját elősegítő intézkedés az igazságügyi főiskola megalapítása. De nemcsak helyi szinten tette le névjegyét, a javaslatára vezették be a nyári ítélkezési szünetet, a talárt, rendszeresítették a tárgyalókalapácsot, a tanúgondozást, s megszervezte a Kaposvári Jogi Beszélgetések fórumot, valamint a Balkán-konferenciát, melynek még nyugdíjba vonulása után is vezetője marad.

A szakma mellett kedvtelésére, az irodalomra is maradt ideje, rengeteg szakmai cikk mellett több száz novella és tizenegy, történelmi témájú regény szerzője, emellett társelnöke a Berzsenyi Társaságnak, tagja a Szent György Lovagrendnek, s ha ideje és az időjárás is úgy engedte, szívesen vitorlázik – azaz a nyugdíjas évekre sem marad elfoglaltság nélkül.

Az ifjúkori nagy álom azonban a színművészeti főiskola felvételi bizottsága miatt beteljesületlen maradt, így a szigetvári ifjú hamarost a pécsi jogi karon találta magát, ahol 28 évesen, 1971-ben diplomázott. Zrínyi városában indult meg a szamárlétrán, a járásbíróságon lett fogalmazó, ám hamar átkérte magát Sopronba, ahol 1973-ban nevezték ki büntetőbírónak. Hiába indult be karrierje, honvágya miatt – melynek egyik megnyilvánulása szépírói munkásságának első darabja lett – hazatért a Dél-Dunántúlra, Kaposvárra, s egy évvel később, 1979-ben megyei bíróvá nevezték ki. Évtized múltán már társelnöke a megyei bíróságnak, három évvel később pedig a bíróság elnökének nevezték ki. Két évtizeden irányította a ma már Kaposvári Törvényszéknek nevezett hivatal munkáját, közben 2004-ben bekerült az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsba is, melynek hamarosan szóvivője lett.

Szakmai munkája mellett a szervezésre is figyelt, nevéhez köthető a bíróság épületének többször felújítása-átalakítás, s több, az aktív és az egykori kollégák kényelmét, nyugodtabb munkáját elősegítő intézkedés az igazságügyi főiskola megalapítása. De nemcsak helyi szinten tette le névjegyét, a javaslatára vezették be a nyári ítélkezési szünetet, a talárt, rendszeresítették a tárgyalókalapácsot, a tanúgondozást, s megszervezte a Kaposvári Jogi Beszélgetések fórumot, valamint a Balkán-konferenciát, melynek még nyugdíjba vonulása után is vezetője marad.

A szakma mellett kedvtelésére, az irodalomra is maradt ideje, rengeteg szakmai cikk mellett több száz novella és tizenegy, történelmi témájú regény szerzője, emellett társelnöke a Berzsenyi Társaságnak, tagja a Szent György Lovagrendnek, s ha ideje és az időjárás is úgy engedte, szívesen vitorlázik – azaz a nyugdíjas évekre sem marad elfoglaltság nélkül. -->