Nyugatabbról mifelénk...

Egy ház garázsából kialakított helység. Kisfröccs. Cigarettát sem árulnak, mert nem éri meg. Elárvult udvarok. Virágoskertek.
A szomszédban egy félig süket ember, aki hangosan tüsszent és szándékosan ordít a végén. Fogalma sincs róla, hogy mekkorát.
Földesúr és tanár, hivatali dolgozók, akik a városba járnak mindenért.

Mindezt elmesélem és külföldi ismerősöm az mondja a magyar vidéki romantikára, hogy nájsz ver ju liv, közben szól, hogy furcsának találja, hogy az emberek nem a járdán sétálnak, hanem az úttesten. A járda valami újfajta találmány, mert normálisan mindenki az utcán jár, válaszolom. Az autók a betolakodók, a lakosság pedig nem hajlandó a keskeny járdára szorulni. Én sem. Ezen meglepődik. Nincs hozzászokva a polgári engedetlenségnek még ilyen egyszerű formáihoz sem.
Szereti a fekvőrendőröket és a forgalomlassító szigeteket az úton, mert belátja, hogy jobb, ha az autók lassan mennek az úton lakott területen.



A gyerekek műanyag játék motorokkal közlekednek. Ahogy a kutyák látóterébe érnek, azok őrült ugatásba kezdenek. A kutyák is kevésbé szocializáltak, ezt állítja, döbbenten nézi a láncon tartott állatokat. A témát muszáj kerülnöm, mert nem akarok dühöngeni.

Korai hangzavar. Télen a láncfűrészek, nyáron a fűnyírók indulnak vasárnap reggel, természetesen mindegyiknek a benzinmotoros változata. Traktor, mozgó ABC, jégkrémárus, mobil posta, gáz,- és szódaárus különböző kürtökkel. Legalább egy évig tartott, mire a minket érintő egyetlen szolgáltatással együtt tudtam működni, ami azt jelenti, hogy időben felkapom a kabátomat és kiállok a kapuba, nehogy elmenjen a postás. Ehhez persze meg kellett tanulnom beazonosítani a hang érkezésének várható időtartamát a házunk elé. Néha még mindig lemaradok róla, vagy akkor megyek ki, amikor a szomszédba jön. Így nekem az is normális, hogy percenként ugrok az ablak elé, vajon melyik jött és hol van. A másik szemével egészen őrületesnek tűnik a várakozás és a figyelem, ami az egyébként ingerszegénynek tűnő életet örök feszültségben tartja.

A ki nem mondott, meg sem fogalmazott közösségi rítusok egyike  a szemeteskukák kihúzása az utcára. Eleinte akkor csináltam, amikor eszembe jutott. Egészen csúf volt a mi kukánk árván a délutáni utcán. Ma már tudom, hogy mikor kezd zizegni a szomszédság és nagyjából egyszerre, nyolc óra körül toljuk ki a zöld monstrumokat. Ezeket rend szerint a legkülönfélébb dolgokkal töltjük fel, ami nem tartozik a háztartási szemét fogalomkörébe, különösen a nyugati országokban. Ilyen az építési törmelék is, ami errefelé és tőlünk keletebbre lehet még gyakori.

Jólesik kilépni bakancsban és farmerben, de nem esik jól látni a bevásárlóközpontban a csinos csajokat magassarkúban. Utálatos dolog felismerni, hogy mennyi szép darab áll a gardróbomban használatlanul. Itt van sár és nincs mindenütt beton. Rámsül a meleg ruhám a könyvesboltban. A derekamra kötöm a kabátomat és hülyén nézek ki, ez világos. Csinosnak lenni vidéken igen kényelmetlen.



Minden második ház befejezetlen és láthatóan még évtizedekig az is marad. Vannak egészen régiek, amik felújításra, sőt lakóra várnak. Mindenki köszön mindenkinek. A közmunkásokat eleinte meglepte, hogy milyen lelkesen integetek reggelente. Látom őket templomba menni is „civilben“, ha nincs rajtuk a neon mellény, amiben az út szélén dolgoznak. Ilyenkor ők köszönnek előre. Van, aki lovaskocsival jár és van egy furcsa jármű is, ami olyan mintha egy félbevágott motor és egy utánfutó házasításából született volna és bizonyára neve is van, amiről én nem tudok.
Ilyesmiktől nájsz ver áj liv.
Nekem.
Áj láv it.