SONLINE

– Trombitásunk is van elvileg, de őt ritkán látjuk, most se jött el; nem készült még el a fogsora – mondják a fiúk. A Vidám Utcafiúk névre hallgató rockbanda tagjai, akik ma még hajléktalanok és félévnyi próba után stílszerűen Balatonföldváron, a hajléktalanellátók múlt heti országos konferenciáján léptek először a nyilvánosság elé.

– Az időzítés nem véletlen, éppen itt, a szakma előtt akartunk bemutatkozni, merthogy ez is egyfajta, kétségtelenül ritka példája annak, miképpen lehet esélyt adni a hajléktalanságból való kitörésre – így Kocsis Mihály, a fiúk szerint csak Mike, az együttes menedzsere, az ötletgazda, aki amúgy szociális munkás a máltai szeretetszolgálatnál. – A szolgálat magáénak érzi a zenekart; hozzájárul a költségekhez, mert azért ez mégis csak drága mulatság.

Tavaly év végén álltak össze, Alagi János zenetanár sorra meghallgatta a fiúkat, aztán némi képzés és hangszerbeszerzés után márciusban kezdték a próbákat; hetente háromszor, három-négy órán át.

– Énekesünk a mai napig nincsen, így egyelőre én vagyok az, beugróként – mondja Alagi János. – Olyan hangszereket kerestünk, amilyen tudásúak a zenekar tagjai. Valamifajta előképzettséggel mindannyian rendelkeztek. Ezt kellett összegyúrni és mára elértünk oda, hogy a csapat fejlődésével nem tud lépést tartani a technikánk. Jellemző: három gitárunk van, az egyiket kölcsön kaptuk, a másik a gitárosunk saját hangszere, a harmadikat meg egy raktárban találtuk. Oboistánk is van, mert Pogány Péter éppen oboán tud játszani.

– Én is csodálkoztam először: oboa egy rockbandában? De ugye Török Ádám is milyen jó? – kapcsolódik a diskurzusba Bayerle Pál, a basszgitáros. Hozzáteszi: tíz éve hagyta el a felesége, azóta él hajléktalanszállón. – Zongorán is játszom, az egyik dalunkhoz az is kell.

– Öt saját szerzemény és egy feldolgozás készült el eddig, ezeket tudjuk előadni most, az első nyilvános szereplésen – közli Alagi János. De Bayerle Pál közbevág, folytatva élettörténetét: – Hatéves korom óta zenélek. Könnyűzenei fesztiválokat is nyertünk, Miskolcon az Eddával megosztott első helyezettek voltunk.

Mi volt a zenekar neve? – tudakozódom. – Ó, ki emlékszik már arra ennyi év után? Azt tudom, utcát söpörtem, meg mosogattam a Novotel szállóban az utóbbi években, pedig van egy-két érettségim...

Tóth Krisztián a gitárokat nyűvi és jóval szűkszavúbb Bayerlénél. – Albérletből kerültem a Madridi úti szállóra, mert elfogyott a pénzem. Sokat hallgatok zenét, két évet gitároztam aktívan.

Pogány Péter a banda „filozófusa”. Szimfonikus zenekarokban oboázott valaha, ám aztán egy baleset kettétörte a karrierjét. – Széttört a pofacsontom, teljes protézisre volt szükségem. Nem én vezettem. Azóta csúszom egyre lejjebb, mára sikerült leküzdenem magam a menhelyig. Egy keveset tanítottam is. Jártam a világot. Nagyon örülök ennek a társaságnak, ebben a farizeus világban nekünk ez egy nagy lehetőség a kitörésre. Nem tudom, tudja-e, hogy nyugaton egy hajléktalan tisztességgel megél. Náluk meg éppen most akarnak bennünket kitiltani a közterületekről. Ez Európa? Mindegy, az a lényeg: a gyerekeim egyetemet végeztek, van lakásuk.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Kilóg némileg a sorból a dobos, neki ugyanis már sikerült otthagyni a szállót, albérletben él. – Váczi Imre vagyok, de mindenki csak Nokedlinak szólít. Sose tanítottak dobolni, magamtól jöttem rá. Védőoltás, Felhőgombolyag, Villanypók – ezek voltak az együtteseim. Azt hiszem, ez életem utolsó lehetősége (43 éves vagyok) arra, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Egy zöldségesnél dolgozom egyébként, segédmunkásként. Nyolc saját dalszövegem van, hármat „csináltunk meg” eddig. Jó a fiúk között; remek a hangulat, viccelődünk, együtt vagyunk, ez a lényeg.

Alagi tanár úr közben megadja az alaphangot és a Vidám Utcafiúk belecsapnak: „Álmodni nem mer, de sírni nem tud; ki azt megmondani, hogy hová visz az út?”

A menedzsert is megihlették

Kocsis Mihályt, a máltais zenekarmenedzsert is megihlette a banda, az egyik dalszöveget ő maga írta nekik. – Ezek a fiúk nem azok közé tartoznak, akik kilátástalanul tengetik napjaikat az utcán – magyarázza. – Jövedelmük van, dolgoznak, tisztálkodnak. Nem is lehet persze másként, hiszen immár fellépnek. S azt szeretnénk, ha idővel egy lenne a Happy Street Boys a hazai rockbandák közül, koncertezési lehetőségekkel. A Nyugati-aluljáróban például biztosan sokszor zenélnek majd, hiszen az a „miénk”, örökbe fogadták a hajléktalanok. Én hiszek a kísérletben, abban, hogy megtalálják a kivezető utat. Az együtt zenélés nagy húzóerő.