SONLINE

Azt hiszem, a Csiky Gergely Színházban az Anatolij Vasziljev rendezte Marguerite Duras-darab, a Naphosszat a fákon előadása után sokakban ott maradt az a bizonyos ha...
Pedig a cselekmény nem túl bonyolult, a francia gyarmatokon élő anya – Törőcsik Mari – váratlanul meglátogatja rég nem látott fiát – Kocsis Pál – és annak barátnőjét – Gubás Gabi – Párizsban. Csak hát az események megjelenítése. Marguerite Duras, a háború utáni francia irodalom egyik legjelentősebb alakja bonyolult lélekábrázolással meséli el az amúgy mindennapi történetet, mely ettől válik sokak számára megfoghatatlanná. Az anya-fiú – és közvetve az anya-barátnő – dialógusokból fokozatosan derülnek ki régi traumák, ki nem mondott és feldolgozatlan konfliktusok, az emlékek bonyolult rendszere. A világi hívságokba belevesző, de egyúttal talán bele is fáradó fiú nem tudja elfogadni anyját, akinek szerinte egész kisiklott életét köszönheti. Megértés helyett újabb – nyersen és finoman ábrázolt – konfliktushelyzetek adódnak, szeretet és gyűlölet csatája zajlik a színpadon, melyet csak néha szakít meg egy kétségbeesetten a józanság felé terelni igyekvő hang.

Kérdések, vélekedések maradnak megválaszolatlanul, a legfőbb titok mindvégig kimondatlan marad. Két világ csap össze, melyek elfogadhatatlanok és érthetetlenek a másik oldal számára. Emlékek cikáznak, néha találkoznak, hogy aztán ismét szétváljanak megfejtetlenül, kibeszéletlenül, értelmezés nélkül. Pedig az anya előtt ott lebeg a cél: tisztázni minden félreértést, megszabadulni a boldogságtól-boldogtalanságtól, feloldozást nyerni.



Anatolij Vasziljev, az egyik legjelentősebb kortárs színházi gondolkodó szimbólumok és metaforák erdején keresztül próbálja eljuttatni a nézőt a végkifejletig. Nincs egyetlen üres pillanat, funkciótlan mozdulat, kellék a színpadon, mindennek jelentése, gyakran másodlagos-harmadlagos jelentése van. Sokszor látszólag céltalanul bolyonganak az élet labirintusában a szereplők, a szürke masszából csak az egyén számára fontos dolgok tűnnek ki. A játék a színekkel – a piros csizma, pohár, harisnya, melltartó, ruhadísz –, az elnagyolt mozdulatok, a különösen túlzó, már-már groteszk reakciók, hanghordozás mind a drámaiság elemei, ám egyúttal sokak számára útvesztők is a darab labirintusában. Hasonlóképpen a párbeszédek és monológok, melyek látszólag mind közelebb visznek a megoldáshoz, a nagy titokhoz, amely aztán mégis ott marad kimondatlan.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Pedig az anya mindent megtesz. Törőcsik Mari apró termetével is betölti a színpadot, a sarkában állva is elképesztő a kisugárzása. Épphogy felépülve betegségéből, annak némi maradandó emlékét is beépíti a szerepbe, nehezen mozgó jobb keze folyamatosan funkcióhoz jut, magára vonja a figyelmet, nem lehet nem együtt gondolkodni-lélegezni vele. A Kocsis Pállal közös táncban is övé a főszerep, noha szinte elveszik a férfi karjai között. Pillanatonként változtatja arcát, kőszívű, kemény, rideg, hideg, lágy, szomorú, rátarti, szeretetéhes, szorongó, lelkes, megértő, ellenséges, elviselhetetlen. A gyermekét szerető, de elfogadni nem tudó anya. Aki mellett nehéz érvényesülni a színpadon, Gubás Gabi azonban remekül mutatja be a léha szeretőből gondolkodóvá érő, a férfi és a realitás között őrlődő barátnő metamorfózisát. Kocsis Pál sem szenved a szereptől, és Nyári Oszkár is jól mutatja be a kívülálló bárpultos érdektelenségét.
Akihez láthatóan a közönségből is többen csatlakoznak – értetlenségből. Ahogyan már a bemutató előtt megmondta a nagy visszatérő: ez egy nehéz darab…