Deákvári Antal szerint a franciák ünnepelhetnek majd a végén

Az 1955-ben Somogyban született Deákvári Antalra leginkább a védelem jobb oldalán számítottak. Már 25 éves volt, amikor Tatabányán bemutatkozhatott az NB I.-ben: az 1980/1981-es szezonban ezüst-, egy évvel később pedig bronzérmes volt a Bányász színeiben. 1983-ban az akkor még NB II.-es Debreceni VSC igazolta le, amellyel feljutott az élvonalba, így az 1984/1985-ös idényben újra az NB I.-ben szerepelhetett. 1985-ben tért vissza a harnadik vonalban szereplő Kaposvári Rákóczihoz, de két év elteltével már újra az élvonalban játszhattak a kaposvári öld-fehérek. Biztos pontnak tűnt a csapatban, ám makacs sérülése miatt csak négy meccsen léphetett pályára a Csordás István vezette (újonc) somogyi együttesben. Fél évtized alatt közel 100 NB I.-es meccsen szerepelt, míg az NB II.-es mérkőzéseinek a száma a 300-at is meghaladja.

– A szombat délutáni bronzmeccsen a horvátoknak szurkoltam – kezdte a 67. életévében járó Deákvári Antal.– Itt élnek tőlünk pár száz kilométerre a szomszédban, meg amúgy is szerethető a játékuk. Örülök, hogy végül övék lett a bronzérem. Abban bíztam és arra számítottam, hogy Marokkó már nem bírja tovább a sorozatterhelést. Az idő haladtával folyamatosan fogytak el a játékosaik: a négy stabil védőjükből hárman is megsérültek. Egyszóval sok(k) volt nekik a hét világbajnoki mérkőzés, nincsenek ehhez még hozzáedződve. Nem véletlenül volt több marokkói játékosnak izomsérülése.

De mit vár Deákvári Antal a vasárnapi aranymeccstől?

– Nagy és parázs csatát – folytatta. – Nagyon remélem, hogy a világbajnoki döntőben a játéké lesz a főszerep, s nem szabadulnak el az indulatok. Biztos, hogy az a válogatott nyer majd, amelyik jobban bírja a gyűrődést, a rájuk rakódó nyomást, s mentálisan a topon van. Amúgy szerintem a döntőben is európai siker szület majd, vagyis a franciák harmadszor is elhódítják a világbajnoknak járó díszes trófeát.

Arra a kérdésre, hogy kik okoztak számára csalódást Katarban, azt válaszolta, hogy inkább a labdarúgás szebbik arcát nézte.

– A mi időnkben még nem volt ilyen pergő ritmusu a játék. Jó volt látni, ahogy a csapatok játékosai villámgyorsan passzolnak, teszik-veszik a játékszert, s másodpercek alatt felépítenek egy formás támadást – zárta szavait Deákvári Antal.