Avatar: a természet már letiltotta a felhasználóit

Ezen a félmondaton rengeteget gondolkoztam, miután leírtam – és nem csak azért, mert végtelenül hülyén hangzik kimondva az a szó, hogy „megtestesülés”... De végső soron miről van hát szó? Nos, egy valamirevaló avatár legfőbb célja a gonosz megsemmisítése, továbbá a halandó emberek visszaterelése a helyes útra.

Cameron avatárjai átmennének hát egy képzeletbeli szanszkrit-vizsgán? Mi az, hogy! Amennyire csak tudom, a szóban forgó úriember nem gyakorolja a hindu tanokat, ellenben a film-eposzok gyártását annál magasabb szinten űzi.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Avatára - avagy földreszállás
[/caption]
Itt van például a Terminátor 2 – melyet hosszas könyörgés után már szülői felügyelettel én is megnézhettem – szemben az első résszel, melynek bemutatójakor jó, ha öt éves lehettem. Így esett, hogy a folytatást előbb láthattam, mint az eredeti filmet – ilyesmi pedig szökőévente egyszer, ha előfordul egy magamfajta mozi-fogyasztó életében. Persze ez mit sem vont le a film értékéből – mellyel Cameron újfent bebizonyította, ha ő egyszer filmet csinál, akkor a lábai előtt hever majd az egész (film)világ.

Micsoda teátrális szavak egy meglehetősen olcsó műfajhoz képest, nem igaz? Filmgyártás – rajta, mondjuk csak ki hangosan! A művek futószalagon történő előállítását márpedig aligha nevezhetjük művészetnek! Ezek alapján pedig Cameront sem nevezhetjük a hagyományos értelemben véve művésznek – sokkal inkább szakembernek. Mégpedig piszok jó szakembernek!

Professzionális szintre emelte a filmek – ha nem is futószalagon történő – gyártását, mégpedig olyannyira, hogy egy-egy gyengébb pillanatomban mégiscsak művészetnek nevezném, amit ez a fazon művel!
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A filmet világszerte rendkívül kedvezően fogadták
[/caption]
Még egy pár mondat erejéig kanyarodjunk vissza a Terminator második részéhez – aztán ígérem rátérek a kékbőrű, nyurga teremtményekre is! Cameron mindig is híres volt arról, hogy minden egyes filmjével valami olyat tesz le az asztalra, amivel garantáltan hosszú hónapokig állandó helyet bérel magának (és filmjeinek) az eladási listák élén.

Gondoljunk csak a cseppfolyósított T-1000-es modellre! Azok a híres és hátborzongatóan valódinak ható jelenetek a mai napig megállják a helyüket a filmvásznon, pedig – atyaég, leírni is szörnyű – lassan húsz éve ment át Robert Patrick higany testével azokon a bizonyos rácsokon, majd vált eggyé és olvadt el a fortyogó acéllal a záró képsorokon. Hihetetlen és egyben felfoghatatlan élmény volt ez egy tizenéves kissrácnak – túlzás nélkül állíthatom, hogy Cameron és csapata akkor és ott, abban a kohóban újradefiniálta a moziélmény fogalmát, noha akkoriban fogalmam sem volt, hogy az újradefiniálás szót eszik-e vagy isszák.

Aztán itt van a Titanic – tegye fel a kezét, aki nem vitte el a nőjét annak idején a világ legmonumentálisabb ütközésére, mely jéghegy és óceánjáró között csak lezajlott? A lányok egész nyugodtan hagyják ott a kezüket, ahol van – lásd az előző pontot! Köszönöm. Romantikus, rózsaszín selyempapírba csomagolt igazi katasztrófafilm, melynek kulcsjelenetét – a hajó elsüllyedését – egy 68 millió literes tartályban forgatták le, hagyományos és digitális trükkök egész sorát felvonultatva. A forgatás majd’ fél évig tartott, a stáb szó szerint kikészült az egyébként víz- és hajóroncs-mániás, maximalista rendezőtől – de végül megérte? Erről talán Cameront kellene megkérdezni: 11 Oscar-díjat és összesen 1,8 milliárd dolláros bevételt bezsebelve senkinek sem lehet kétsége a választ illetően.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Egyszerűen lehetetlen betelni a látvánnyal
[/caption]
Ez a cikk azonban nem halálosztó kiborgokról, vagy egy luxus-óceánjáró tragédiájáról szól, hanem valami egészen másról. Amennyiben hinni lehet a mesének, az Avatar sztorija már azelőtt körvonalazódott Cameron fejében, mielőtt belevágott volna a Titanic megrendezésébe, ám az akkor rendelkezésére álló technika fejletlensége miatt jobbnak látta elnapolni a projektet.

Aztán jött Peter Jackson a Gyűrűk Urával és megmutatta nekünk Középfölde világát úgy, ahogy előtte legfeljebb csak Tolkien láthatta. Vagy még ő sem. A monumentális csatákat és a döbbenetes látványvilágot szemlélve Cameron végre elérkezettnek látta az időt, hogy valóra váltsa több mint tíz éve dédelgetett álmát és hozzálátott, hogy megalkossa Pandorát és bemutassa különös őslakosait, a na’vikat.

A közel kétéves munka során a rendező bátran nyúlt klasszikus és jól ismert eposzok sémáihoz a történet megalkotásakor. Ugyanakkor nem riadt vissza a temérdek digitális trükk, technikai újítástól sem, melyek jó részét saját maga ötlötte ki, csak hogy teljes pompájában elénk tárhassa e különös bolygó flóráját és faunáját. Az eredmény valóban meggyőző: a közel három órás sci-fi-költemény alatt az ember egy másodpercre le nem veszi a szemét a filmvászonról - egyszerűen lehetetlen betelni a látvánnyal!

Ezt még azok is kénytelenek elismerni, akik amúgy fanyalognak az Avatarral kapcsolatban. Mi a fene? Fanyalogni egy korszakalkotó művel kapcsolatban? No igen, akik viszont a közhelyekkel teli szóvirágok miatt orrolnának meg rám: teljesen megértem és egyet értek velük - megígérem az ötödik bekezdés garantáltan klisé-mentes lesz! Becsszóra.

Tehát a kritikák. Noha a filmet világszerte rendkívül kedvezően fogadták, a kritikusok lelkendeztek, az újságírók pedig egyenesen a mozik megmentőjének kiáltották ki a filmet - sokan támadták Cameront a harmatgyenge sztori és az eredetiség hiánya miatt. A legnépszerűbb teória szerint a rendező a Pocahontas című Disney-mesét oltotta be egy háromdimenziós űrmesébe robotokkal, meg sárkányokkal. De olvastam én ennél vadabb gondolatmeneteket is - amelyektől nagyvonalúan megkímélném most a nagyérdeműt. Na de akkor mi az igazság: Cameron valóban lenyúlta volna a sztorit, vagy egyeseknek egész egyszerűen semmi sem lehet elég jó? Válasz helyett most akkor feltenném az ötmillió forintos kérdést:

Ki a fenét érdekel?

Arany Jánost, Vörösmartyt talán megvádolta valaki, hogy nem elég eredetiek az eposzaik, vagy - és ezt most leírni is alig merem - nyúltak volna Homérosztól? Talán túlzás vagy súlyos tévedés volna az Avatart az elbeszélő irodalom ősi műfajával, az eposszal illetni? Nem tudom, tényleg nem tudom, de majd az idő - no meg nálam sokkal okosabb emberek – eldöntik... Miről süketelek akkor én itt? Lássuk mit ír a Wikipedia:



“[…] gyakran elkülöníthetünk két vagy akár több, egymással csak adott pontokon találkozó majd szétváló, s a végkifejletben összetorkolló cselekményszálat.”

Mint minden valamirevaló hollywoodi eposz, az Avatar sem nélkülözheti a fő cselekmény farvizén lavírozó érzelmi szálakat, amit Cameronnak egy idegen testébe zárt ember és egy idegen románcával sikerült abszolválnia. Csavaros, nem mondom, ám ugyanakkor kiszámítható lépés volt, de tegye fel a kezét az, aki a rendező helyében kihagyta volna ezt a ziccert! Na, ugye.

Ám a film mégsem a belevaló na’vi-lány és a kerekes-székbe börtönzött és magatehetetlen (ám avatarja révén féktelen és vad) Jake Sully fokozatosan kibontakozó kapcsolata körül forog. Ellenben egy nagyon is valóságos, kézzelfogható és fájdalmasan kijózanító témáról van itt szó, aminek a megértéséhez még speciális szemüveg sem kell. Mindenki kitalálhatta már, hogy a központi téma ezúttal is a pénz körül forog, noha Cameron egy több szempontból is különleges és vicces nevű ásványba csomagolta - de a pénz attól még pénz marad.

A konfliktusok a szarkasztikusan csak unobtainiumnak (magyarul: “megszerezhetetlenség”) keresztelt rendkívül értékes ásványi anyag körül sűrűsödnek: az embereknek a fent említett ásványra fáj a foguk, noha arról tulajdonképpen az egész film alatt nem is esik szó, hogy mi a fenéért olyan fontos az a lebegő kő.

Sajnálatos módon azonban a legértékesebb lelőhely pont a na’vik szent Otthonfája alatt nyugszik. Ez a különös nép sok szempontból százszorta fejlettebb az emberiségnél, noha nem rendelkeznek gigantikus űrhajókkal, okos gépekkel és fejlett fegyverekkel – ellenben képesek kommunikálni és tökéletes harmóniában együtt élni az őket körülvevő lényekkel és az anyatermészettel is. Pont emiatt haszontalanok számukra mindazon javak és értékek, amiket mi emberek nap, mint nap hajszolunk, miután sikeresen kiiktattuk minden kapcsolatunkat a természettel: az íjakat gépfegyverekre és bombákra, a harmóniát pedig esztelen háborúkra és környezetünk féktelen kizsákmányolására cseréltük.

A konfliktus békés rendezésének lehetőségét maga Sully söpri az asztal alá, mikor felteszi a költői kérdést, miszerint mit adhatnánk egy olyan népnek, aminek mindene megvan a boldogsághoz – sört, vagy esetleg farmert? Ugyan már... Ezek után a keserű és szarkasztikus szavak után különösen maró a bűntudat, amit a szent fa elpusztítását bemutató képsorok korbácsolnak még a fogyasztói társadalom legelvetemültebb, popcorn-zabáló díszpéldányaiban is. Személy szerint másra nem is tudtam gondolni, csak hogy mennyire szar dolog embernek lenni és ezt művelni a környezetünkkel nap mint nap.

“Tehát az eposznak az a kulturális tulajdonsága, hogy fejlődése bizonyos társadalmi közösséget feltételez.”
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A természet már letiltotta a felhasználókat
[/caption]
A filmeposz lezárása – és a konfliktus feloldása – egy nagyon fontos és manapság különösen aktuális üzenetet hordoz magában. A profitot - mely végtére is sosem lehet elegendő – gátlástalanul hajszoló nagyvállalat maga a megtestesült gonosz: van kit utálni – és hát valljuk be őszintén, nem is alaptalanul. Mindenesetre nincsen arca, neve, és ami a legfontosabb: nem én vagyok.

Ezzel szemben itt a közösség és annak összetartó ereje, mely igen is képes lehet legyűrni a legelvetemültebb nagyvállalatok legaljasabb húzásait is, csak össze kell fogni. Ez különösen aktuális manapság, amikor a csapból is a közösségi média folyik és annak korszak- és társadalom-formáló szerepét nem győzik eléggé belénk sulykolni.

Fent vagyok a Twitteren, van Facebook-profilom is: minden kétséget kizáróan ez a hős én vagyok! Bár bolygónkat valószínűleg már menthetetlenül kizsigereltük és tönkretettük és – hogy stílszerű legyek - a természet már réges-rég letiltotta a felhasználóinkat – azért minden talán még nem veszett el. A vizuális élmény mellé tehát kaptunk egy pozitív – ráadásul nagyon is naprakész – hős-képet is, mellyel mindenki boldogan és könnyen azonosulhat; és még kékszínű, hegyesfülű és laposorrú teremtmények képében sem kell naphosszat ugrándoznunk a Pandorán.



A fentiek alapján reményeim szerint mindenkinek egyértelmű, hogy bár lehet szidni az Avatart a banális története miatt, lehet kígyót-békát kiáltani a rendezőre a 60%-ban számítógéppel előállított, valószerűtlenül plasztikus képi világ miatt - egyet azonban nem lehet megtenni: az Avatart nem szabad kihagyni!

Végezetül egy jó hírrel zárom soraim – mindazoknak, akik nem a fenti tábor sorait erősítik: a stúdió hivatalosan is megerősítette a hírt, miszerint lesz folytatása a történetnek – mindjárt nem is egy, hanem két részre tettek ígéretet. Most már csak abban kell reménykednünk, hogy a következő Avatar-mozira nem kell 17 évet várnunk...