A ránk bízottakban lássuk meg és „szeressük ki” belőlük a jót!

Mondandóját az Örömhírre építette, ám az evangéliumot nemcsak szavakkal kell hirdetni, hanem tettekkel is – nyomatékosította több példát felsorakoztató tanúságtételében.

– Ismerek olyan felnőtteket, akik nem nevelőszülőknél nőttek fel, hanem nagy, állami intézményekben, s bizony sok sebet szereztek. Börtönlelkészként is találkoztam olyanokkal, akik senkihez nem tudtak kötődni, csak a bűnhöz. Ezért Isten áldja meg sokszorosan azokat, akik akár örökbefogadóként, akár nevelőszülőként vállalkoznak nem vér szerinti gyermekük felnevelésére – kezdte mondandóját az atya, aki azt is elárulta: ismer olyan családot, ahol nem született saját gyerek, s magukhoz vettek egy picit. Még a teje is megjött az asszonynak.

A plébános arra is utalt: a kapun csengetőnek, aki aznap még nem evett, úgy is segíthet, hogy összekészít egy élelemmel teli csomagot, s azt átadja neki, meg úgy is, ha behívja otthonába, és asztalhoz ülteti. A legkeresztényibb erény, a felebaráti szeretet gyakorlói a nevelőszülők, akik beengedik közvetlen környezetükbe, intim szférájukba a gyámolításra szorulókat, és próbálják lelki sebeiket is gyógyítani. Merthogy sebzett gyerekekről van szó, azért kerültek állami ellátórendszerbe. Amíg a testi sebeket hintőporral, kenőccsel, kötszerrel ellátjuk, addig a lelki sebeket csak szeretettel lehet gyógyítani. Ezért gyönyörű a nevelőszülői hivatás.

– Jézus jobbá akar szeretni minket. Azt szeretné, hogy jobbak legyünk. A ránk bízottakban lássuk meg, és „szeressük ki” belőlük a jót! Mindegyikükben ott lapul, csak lehet, hogy nagyon mélyen. Úgy szeressük a gyerekeket, ahogy Isten adta őket: gyengeségeikkel, hibáikkal, bűneikkel együtt – javasolta a plébános, aki a maga területén évtizedek óta sokat tesz a rászorulók élethelyzetének javításáért, a roma gyerekek neveléséért.

Mint megjegyezte: ahány gyerek, annyi titok, hiszen a gyerek fejlődésben lévő ember, nem pedig tökéletlen felnőtt. A nevelőszülő, aki szívét-lelkét kiteszi értük, s beengedi őket életébe, Isten által rárótt feladatot végez, mivel küldetést szánt neki a Teremtő.

Somos atya elmesélte: börtönlelkészként olyan fogva tartottal is találkozott, aki 32 késszúrással ölte meg élettársát és annak anyját. Sok beszélgetés után mégis sikerült az elkövetőben felfedezni a jót. Állami gondozott gyerek volt kiskorában, senki nem vette fel az ölébe, hogy megsimogassa buksiját. Másik történetet is felelevenített az atya:

– Egyszer azzal rohant be hozzám az egyik pedagógus, hogy azonnal menjek, válasszam szét a marakodó kamaszkölköket. A főverekedőt – lehetett vagy 7.-8.-os –, elkaptam hátulról és magamhoz szorítottam. Miközben folyamatosan verte a vesémet, én csak azt mondogattam: Józsikám, te fontos vagy, nyugodj meg, szeretlek téged. Csak verte tovább ököllel a vesémet. Lassan ritkultak az ütések, éreztem, nem fickándozik már, ekkor az egyik kezemmel megsimogattam. Ettől teljesen megnyugodott, elkezdett pityeregni, majd felém fordult és azt mondta: én is szeretem magát. Így lett vége a nagy balhénak.

A plébános tisztában van azzal is, akadnak olyan szülők, pedagógusok, akik elkezdik szidni a gyereket, s mivel így sem érnek el eredményt, még jobban szidják őket, pedig jobbá szidni senkit sem lehet, csak jobbá szeretni. Ilyenkor Somos atya azt tanácsolja: Képzeljétek el, hogy előttetek van egy csomó bezárt ajtó. Nálatok meg van egy óriás kulcstartó, melyből ki kell választani azt, amelyik nyitja az adott zárat, az adott gyereket. Ha nem találod meg rögtön a megfelelőt, akkor se rúgj bele az ajtóba, a második-harmadik próbálkozást követően se, inkább imádkozz és próbálkozz egy másik kulccsal, hátha kattan a zár! Emellett tréfával is sok minden elrendezhető, és a mosoly, a dicséret is beszédes bátorítás lehet. Hidd el, a gyerek nem felejt el, hálás érte, ha így bánsz vele!

Ennek igazolására újabb történet hangzott el: A közelmúltban az atya egyik hajdani védence azzal hívta fel telefonon, hogy szeretne valamelyik vasárnapi miséjén részt venni, hogy bemutassa neki a feleségét és gyerekeit. Jelezte azt is: mivel fél 12-kor kezdődik a szentmise, ezért ebédet is hoznak magukkal, hogy azt közösen fogyasszák el a plébánián, s még több idő maradjon egymásra. A valamikori rakoncátlan kamasz – akiről lemondott a környezete, és minden trógernek, szélhámosnak, semmirekellőnek összehordták –, ma vezetőként dolgozik, boldog család veszi körül, és Istentől sem fordult el. A beszélgetés kapcsán maga elé nézve, többször megkérdezte: „Atya, én tényleg olyan rossz voltam akkoriban?” „Dehogy voltál rossz, csak a kamaszkort viselted nehezen!” – jött a válasz.

Félig teli pohárnak lenni…

Somos atyát hallgatva felidéződött előttem az ezüstmiséje. Védencei, a cigány tanoda tanulói nagy kartonlapokból egy építményt állítottak össze a kaposfői templomban. Közben pedig elhangzott: „Világot gyújtottál, felvettél, megtisztítottál… Máshol csak TAJ-számok és statisztikák voltunk, de itt emberré lettünk. A tanoda alapja nem öntött beton – ez csak a tervrajzokban van így –, hanem a szeretet. Tartóoszlopai pedig az elfogadás, a hit, a remény, a tanulás és a munkatársak. Mindig félig teli pohárnak láttál bennünket, és nem félig üresnek.” Nehéz volt könnyek nélkül végighallgatni a hozzá legközelebb állók megrendítő vallomását.