Jobbá szidni egyetlen embert sem lehet, csak jobbá szeretni

Egy-egy szívből jövő köszönöm, díj vagy elismerés kapcsán – mint ahogy legutóbb a Szent Márton Díj átvételekor – mindig megjegyezte: nem csináltam mást, csak tettem a dolgomat. Igenám, de nem mindegy, hogy a szeretet, a bizalom, a segíteni akarás volt-e a motiváló erő, vagy csupán a kötelességteljesítés. Aki ismeri Somos atyát, az tudja: nála mindent felülír az irgalom, hivatása és élete fő vezérlőelve az, hogy jobbá szidni senkit nem lehet, csak jobbá szeretni. Már főiskolai lelkészként, aztán káplánként, majd plébánosként és börtönlelkészként is azt vallotta, hogy a kereszténység cselekedetek sora.

A 70 felé lépegető, 30 éve szentelt papnak sok tanítását hallottam az elmúlt évtizedekben, tanúja voltam annak is, hogy hívta össze az egykor Kaposfőn szolgáló paptársait egy kerekasztal-beszélgetésre, mint ahogy azt is nyomon követhettem: miként lesz egyre komfortosabb a cigánytelepi lét, milyen élet folyik a tanodában, alapítványi munkatársaival hogy közvetíti védenceinek a hit, a művészetek, a munka- és a hazaszeretet titkát. Ámulattal hallgattam előadásait, pedagógusoknak szánt szakmai útmutatásait, melynek lényege a természetességre épülő természetfeletti, a kegyelem megtisztító és felemelő ereje. Könyvbe kívánkozó történetei, tanmeséi kapaszkodót jelentenek mindenkinek, aki embernevelésre adja a fejét.

Keresztelő

Hideg, ködös idő telepedett a falura. Dércsipkézte ágak szomorodtak bele a szürkeségbe. A kaposfői plébános vacsorához készülődött, amikor ajtaja előtt megjelent egy cigány férfi. Sapkáját gyűrögette, egyik lábáról a másikra állva, bátortalanul bekopogott.

– Tudja, plébános úr, megszült az asszony, de eddig nem engedték haza a gyereket, mert valami gond volt a szívével. Ezért tartották benn hónapokig. Meg kellene keresztelni. Ugye, elvállalja?

– Hát persze! Most szerda van, szombaton délután megkeresztelem – vágja rá a pap.

– Az már lehet, hogy késő lesz. Annyira gyenge… mi lesz, ha meghal? Kereszteletlenül nem halhat meg – jegyzi meg szomorúan az apa. Nagy, barna szemei a földre szegeződnek.

– Nézze, holnap nem leszek idehaza, legyen akkor péntek.

– És ha addig sem bírja ki?

– Na, jól van, akkor menjen szépen haza, ma este meglátogatom magukat és megkeresztelem a gyerkőcöt a telepen – javasolja a plébános annak tudatában, hogy végre megtalálták a mindkettejüknek megfelelő időpontot.

– Örülök, hogy eljön hozzánk, plébános úr…, miért ne örülnék…, de nem lehetne, hogy inkább a templomban tartsuk keresztvíz alá ezt a szegény gyereket? – csillan fel a cigányember szeme. – Ott az Isten, és minden égiek, a Szűzanya is, a szép oltár, a gyertyák. Ott sokkal szebb lenne, mint odahaza, a telepen – erősködött az apa.

– Isten a telepen is ott van, nemcsak a templomban – érvel a pap. – Nagy most a hideg, nem lenne jobb mégis otthon megkeresztelni? Most hazamennek biciklivel, aztán újra bejönnek? – győzködte tovább az apát a plébános.

– Be hát. Majd jól bebugyoláljuk a gyereket. A friss levegő jót tesz neki.

A pap nem értette, miért ilyen nyakas ez az ember. Illetve nagyon is értette. Ezért aztán megállapodtak este fél nyolcban.

Már negyed órával a megbeszélt idő előtt vagy huszonöt ember toporgott Isten házánál. A cigányember asszonyával, gyerekeinek karéjában büszkén mutatta a pólyás gyereket.

– Ugye szép, plébános úr? – kérdezték.

– Ma ő a legszebb, mindjárt megkeresztelem – válaszolt.

A sekrestyés előmelegített vizet öntött a keresztelőkancsóba, és a falu plébánosa az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelte a gyerkőcöt, aki mindvégig békésen aludt. Szülei, keresztszülei súgva kérdezték:

– Ugye megmarad?

A plébános pedig biztatta őket:

– Persze, hogy megmarad. Mindannyiunk sorsa Isten kezében van. Az övé is, akit nagyon szeret.

A cigányember évek múltán is hálálkodott: milyen szép volt a keresztelő, és milyen jó, hogy nem a telepen, hanem az oltár előtt. Mert megmaradt ám – áradozott az apa –, s olyan étvágya van, hogy még a vas­szöget is megeszi, de már azt is megtanítottuk neki, hogyan kell összetenni apró tenyerét, ha imádkozunk.

Pedagógia

A hely, ahol élünk című konferencián cigánygyerekek pasztorációjáról beszélt évekkel ezelőtt Somos László kaposfői plébános. Az Esélyek Háza megyenapi rendezvényén feszült figyelem az arcokon, hiszen a romatanoda, amelyet évek óta működtet a plébánia udvarán lévő közösségi házban, a helyi és a környékbeli romagyerekek egyetlen lehetősége arra, hogy bukás nélkül vegyék az akadályokat, és könnyebben szocializálódjanak.

Azt mondja az atya, egyszerű az egész. A pedagógiában a szeretet a kulcsszó, amit éreznie kell a gyereknek, mert akkor akár hegyeket is mozgathatunk vele. Mindegyikkel, akivel legalább már egy parányit megsejtettettek abból, hogy a tudás erős és éles fegyver. Ezért aztán szülők és pedagógusok körében is gyakran megosztja történeteit.

Az elsős Pistike készülődik haza az iskolából, ahol a bátyja is tanul. A bakancsát próbálja felhúzni, ám nem sikerül neki. A tanító néni mellé lép, és nagy nehezen ráerőlteti a lábbelit. Nem érti, miért ment fel ilyen nehezen.

– A testvéremé volt… – mondta Pistike, mire a tanítónő már fűzi is ki a cipőfűzőt, s újra lekerül a lábáról.

– …de már kinőtte és nekem adta. A tanítónő mosollyal arcán újra felhúzza tanítványa lábára a bakancsot, ami szintén nehezen megy fel, de azért sikerül. A kabátot, a sálat és a sapkát már önállóan veszi fel.

– Pistike, hideg van, hol a kesztyűd? Hoztál?

– Igen.

– S hol van?

– Hát a bakancsomban!

A mosolyból göndör nevetés lesz. A tanítónő újra bogozza a fűzőt, bakancs le, kesztyű ki. Már könnyen csusszan a láb.

– Jól van, ügyes vagy, nagyon szeretünk – paskolja meg a tanítónő. – Gyere holnap is, szeretettel várunk!

– Csókolom – köszön el Pistike és elindul a hóesésben. Néhány lépés után megfordul. Fülig ér a szája. Kesztyűs kezével integet.

Fotó: MW