A mise olyan, mint egy jó ebéd, amelynél a plébános a pincér

– Román–magyar közegben élt. Okozott-e bármiféle identitásválságot az, hogy Magyarországon végezte a teológiát, és itt, a Kaposvári Egyházmegyében kezdte el papi szolgálatát?

– A család az a szocializációs színtér, mely megalapozza a személyiségünket, nem utolsósorban a változásokhoz való viszonyulásainkat. Én nagycsaládban nevelkedtem. Öten vagyunk testvérek, mondhatni „falkában” nőttem fel, ahol meg lehet tanulni harcolni, nyerni, veszíteni, küzdeni, kibékülni és lemondani saját magunkról. Szüleim keresztény szellemben neveltek bennünket. Szükség szerint jutalmaztak, vagy adtak útmutatást. Nemcsak szavakkal tanítottak, hanem a lényükkel is. Egy olyan kisfaluban éltem, ahol a családok összejártak, a gyerekek együtt játszottak. Vasárnap és ünnepnapon mindenki ment misére. A lelki vigaszt Krisztusban kerestük. Magyarországra kerülésemkor, az identitásomban válság nem keletkezett, jóllehet: megpróbáltatások voltak és vannak az életben, Jézushoz fordulva viszont mindig békére találunk. Aki profi sportoló akar lenni, elkerülhetetlen, hogy ne vegye igénybe az edző segítségét. Nekem mint katolikus papnak sokszor kell a legjobb és legerősebb edzőhöz, Jézushoz fordulnom segítségért. Nélküle senki vagyok.

– A nyelvet, a szabatos kifejezésmódot is meg kellett tanulnia. Könnyen ment?

– A falunkban, nyilvános helyen, iskolában tiltott volt magyarul megszólalni. A családommal azonban otthon, magyar-csángóul kommunikáltunk egymással. Magyarországra kerülésemkor ennek köszönhetően értettem a nyelvet. Magyar nyelven írni és olvasni azonban autodidakta módon tanultam meg.

– Nagykanizsán volt káplán, majd Zákányfaluban lett plébániai kormányzó, később plébános, de az őrtilosi és a gyékényesi híveket is pasztorálta hosszú éveken át. Tavaly a Balaton-parti településre, Boglárra szólt a diszpozíció. Apró falvak után egy üdülővárosba került. Elég volt az elmúlt egy év a beilleszkedésre?

– A koronavírus-járvány miatt azokkal a hívőkkel tudtam megismerkedni, akik templomba jártak. Elmaradtak a közösségi programok, amelyek lehetőséget adtak volna a személyes találkozásra. Sokan nem ismernek még, de a szabályok feloldása nagyobb teret és lehetőséget ad, ám úgy érzem, sikerült beilleszkednem.

– A jó pap mindenhol, mindenkivel megtalálja a megfelelő stílust, hangnemet. Hogy fogadták a hívek?

– Igyekszem mindenkivel megtalálni a megfelelő hangnemet. Több családdal tartom a kapcsolatot, szívesen fogadják, várják a társaságomat. Nem vagyunk egyformák, ebből adódhatnak esetleges nézeteltérések is, amelyeket meg lehet egymással beszélni. Az előző helyemen barátságos, nyitott, vendégszerető hívek vettek körül. Nehéz szívvel jöttem el onnan, de bízom abban, hogy idővel itt is hasonló közösség alakul majd ki.

– Mivel szólíthatók meg a bogláriak? Elég Isten igéje?

– Hiszem, hogy a koronavírus-járványnak nem lesz 4. hulláma, és akkor sokkal több hívő fog szentmisére járni. Egymás megismeréséhez találkozásokra van szükség. Családokkal, az egyházközségi tagokkal szeretném megbeszélni, hogy miként formálódhatunk erős, összetartó közösséggé. A plébános és a hívek kapcsolatáról egyébként azt tartom: a templom olyan, mint egy étterem. A szentmise olyan, mint egy ebéd. A pap a pincér. Azért mész oda, mert jól főznek, kedvesek a pincérek, valamit kapsz. Van elégedett és elégedetlen vendég is. Mindig lesz az az egy, akinek nem felel meg a hely. Kritizálja a pincért, a szakácsot, mindent… Ha Jézust mindenki szereti, akkor nem feszítik keresztre. Nincs az a tökéletes plébános, akit mindenki szeretne. Nem is ez a cél, mert ez megvalósíthatatlan. Ha azt akarom, hogy mindenki szeressen és boldog legyen, akkor nem papnak, hanem fagyiárusnak kellett volna állnom. Bár van Kiskanizsán egy fagyiárus barátom, aki meg tud erősíteni abban, hogy még ő sem képes mindenkinek a kedvében járni…

– Focizik, teniszezik, nemrég biciklitúrán vett részt, majd lelkigyakorlaton építette istenkapcsolatát. Milyen nyári programokkal szólítja meg a híveket?

– Szeretek sportolni, kint lenni a levegőn, este lemenni, úszni a Balatonban. A nagykanizsai teniszklubtársakkal hagyományosan minden évben körbetekerjük a Balatont. Ezt tettük néhány hete is. Itt, Bogláron, talán az ország legnagyobb teniszklubja működik. Ugyan nem vagyok teniszversenyző, amatőr szinten űzöm ezt a sportot, ha jut rá idő, hiszen a Balaton-parton nyáron több a lelkipásztori teendő. Megsokszorozódnak a keresztelők, esküvők és a hétvégi szentmisék. Igyekszem ezeket a feladatokat kellő tisztelettel és ünnepélyességgel elvégezni. Úgy teljes a szentmise, ha a kántor szépen végzi a dolgát. Lubics László kántor így tesz, amiért köszönet jár. Templomunkban több orgonakoncertet rendezünk; örülök, hogy az egyházmegye egyik legkiválóbb orgonája nálunk van.

– S mit hoz az ősz, amikor becsöngetnek?

– Előreláthatólag hitoktatok. Korábbi helyemen is szívesen tanítottam. Ez is lehetőséget ad arra, hogy személyesen megismerjem a családokat, s felmérhetem majd, milyen programokra, táborokra, lelkigyakorlatokra vágynak.

– Templomában lelt végső nyughelyre Varga Béla, egykori boglári plébános, aki a lengyelek és a zsidók mentésében is jeleskedett, és politikusként is szerzett magának hírnevet. Letartóztatása elől kénytelen volt a tengerentúlra menekülni, ahol az amerikai magyar emigráció ikonikus alakja lett. Szokott imádkozni 26 éve elhunyt plébános elődjéhez?

– Előző szolgálati helyemen is voltak ikonikus vértanúk, akiknek igyekeztünk megadni a legnagyobb tiszteletet. Martincsevics Pál és Hajnal Zéno atyákra gondolok, akiket egy bolgár katona azért, mert reverendában voltak, a tömegből kiszólítva a falu határában agyonlőtt. Varga Béla atyával is ez történt volna, ha nem emigrál. Imádkozom hozzá, kérem tőle, hogy odafentről segítse munkámat, mert az aratnivaló sok. Minden augusztus utolsó szombatján megemlékezünk róla, és halálának évfordulóján a szentmisét lelki üdvéért ajánlom fel. Természetesen megemlékezünk Szőllősi Ferenc atyáról is, aki sok éven keresztül volt Boglár plébánosa.

Ölelésre szólítja a szülőföld

Laczkó Flórián atyát arról is kérdeztem, mikor járt utoljára Bákón, a szülőfalujában. – Minden évben egyszer meglátogatom a szüleimet. A koronavírus miatti szabályozások tavaly nyáron ezt nem tették lehetővé, idén júniusban azonban hazautaztam egy hétre. Jó érzéssel töltött el, hogy viszontláthattam és megölelhettem a szüleimet, rokonaimat, s beszélgethettem a helyi plébánossal, a falu kis közösségével. Feltöltődéssel teli hét volt, hálás vagyok érte.

Fotó: R. A.