családtörténet

2021.10.02. 20:00

Sokan akkor kezdenek neki a családfakutatásnak, amikor már késő

Számos helytörténeti munkát követően saját családtörténetét vetette papírra Horváth József. Az ismert és elismert tanár-helytörténész, Csurgó egykori alpolgármestere Kisdörnye címmel jelentette meg legújabb, fotókkal illusztrált, személyes hangú kötetét.

Lőrincz Sándor

– Honnan az indíttatás, hogy ezúttal nem más nagyságoknak állított emléket, hanem azoknak, akiknek élete, törekvése, szeretete sűrűn átszőtte saját gyerek- és felnőttkorát?

– Nagyszüleim, rokonaim közel laktak, köztük éltem. Már gyerekkoromban sok embert megismertem. Ez a később sem megtagadott, őszinte világ éltette tovább a kötődéseimet, ezért szántam rá magamat e munkára.

– A szövegnek legalább egyharmada nevekből, évszámokból áll, melyek mögött életutak rejtőznek. Olyanok, amelyek az Ön sorsát is alakították. Ha e bámulatos „felhozatalból” ki kellene emelni néhány meghatározó személyiséget, kik lennének azok?

– Két nagyszülőmet emelném ki, apai nagyanyámat, Dóbék Katalint és anyai nagyapámat, Pintér Jánost. Nagyanyám figyelme, gondoskodó szeretete, nagyapám egészséges élet­igenlése, őszinte szókimondása készített az életre. Szüleimben is az ő indíttatásukat éreztem, és talán én is tovább tudtam adni gyermekeimnek, unokáimnak.

– Megható volt olvasni a frontról érkező leveleket. Hogy őrződtek meg ezek a levelezőlapok?

– Édesanyám gondosan összekötve őrizte az általa írt és a hozzá intézett leveleket. Édesapám egysége a fogságba kerülése előtti napokban éppen Csurgón az Aranyász dombon vonult vissza. Nagyapám még beszélhetett vele, és a személyes holmikat még hazahozhatta. Mivel az ő levelezésük, mindeddig bele sem olvastam. Most pedig rájuk is emlékezve, megnyugvással tettem közzé.

– A kötetet lapozva gondolatban Kisdörnyén, Gyékényesen, Csurgón járunk, s még számos somogyi helyszínen, miközben megelevenednek a paraszti lét szokásai. Káposztasavanyítás, méhészkedés, szőlészet-borászat, disznóölés. Hétköznapok pergése, ünnepek „szertartása” között tájszavak tömkelegével szembesülünk, melyeket már nem ismer az ifjabb generáció, így nemcsak a család- és helytörténetírás, hanem az ismeretterjesztés somogyi asztalára is letett egy fontos művet…

– Kisdörnye ma már nem létező település; az egykori Alsó- és Felső Gyékényest inkább összekötő, mint elválasztó utcanév, a Petőfi utca eleje. Közel volt mindig hozzám, mert nagyapám Szentkirályról ide nősült és édesapám is itt született. A könyv feletti egyéves bajlódás egy régi rejtély kibogozásában is segített. Ahogyan Góla határában, a Dráva mellett van egy Kis-Gyékényes nevű házcsoport, Kisdörnye lakói között bizonyára dörnyeiek is voltak. Innen egyenes út vezetett a Táborhelyi dűlőn, a Dörnyei úton végig a híres révhez, amely a 16-17. században a legjelentősebb átkelőhely volt a Dráván. A korabeli leírásokban gyakran felbukkan a Dörnyei rév.

– Érzékelhető, hogy e létformában mindennek megvolt a maga rendje és szabott ideje. Ez a rend azonban már régen felbomlott. Tanárként, családfőként, kutatóként nem lázadt soha ez ellen?

– Gyermekkorom, szüleim, nagyszüleim világa még sokat megőrzött az önellátásból. Ma egy ember két hét alatt megkeresi az egész évi kenyerét, amelyért egykor egész éven át dolgozott. A világ kinyílt, új lehetőségek teremtődtek, amelyeknek az örökölt munkaszeretettel, tisztességgel, el nem tékozolt évekkel meg lehet felelni. Ezért soha nem volt és ma sincs lázadás bennem.

– Mindannyiunknak meg kellene írnia a saját családtörténetét, nem?

– Persze, ez felettébb hasznos lenne, de sajnos ma már a testvérek is távol kerülnek egymástól, a gyerekeik ritkán látják egymást. Kevés a megélt közös élmény. A családi összejövetelek, ünnepek ezeket nem pótolhatják. Hiába a megnövekedett életkor, a családalapítás is kitolódik, a mai gyerek alig lát dédszülőt. Akkor kezdenek hátranézni, amikor már késő, pedig van rá igény. A családfakutatás azonban inkább hiánypótlék, nevekkel és évszámokkal. A mögöttük levő életutakra-találás az igazi felfedezés.

– Hogy érzékeli, mennyire volt sorsszerű az életútja? Alakulhatott volna másként is, vagy ezen soha nem töprengett, és elfogadta azt az utat, amelyet Isten kijelölt Önnek?

– Gyerekkoromban sok mindennel foglalkoztam, elsősorban rádiótechnikával. Szerettem a földrajzot, a történelmet és a fizikát. Mindenhol az embert kerestem, pedagógus lettem. Nem bántam meg, de valóban van abban valami sorsszerűség, hogy én is, öcsém is gyakorlatilag egy munkahelyen töltöttük le az életünket.

– Az idén volt nyolcvanesztendős, s húsz éve nyugdíjas. Mi lesz újabb művének a témája?

– Sorsunk nem a mi kezünkben van. Szászfalvi László országgyűlési képviselő úr biztatására még az idén, most már egybekötve A csurgói alma materért címmel megjelenik öt korábbi rövidebb könyvem Festeticsről, Nagyváthyról, Csokonairól, Baksayról és Matolcsy Sándorról.

 

A családok ziláltsága nehezíti a nevelést

Amikor Horváth József több évtizedes tanári és helytörténészi munkássága elismeréséül két éve Apáczai Csere János-díjat kapott, azt mondta: látszatszabadság helyett túlszabályozottságot érzékel. Átláthatóbb iskolarendszer kellene, jól átgondolt terheléscsökkentéssel. S hogy mitől szenvednek leginkább a mai diákok? – A sok tanulást, az iskolai izgalmakat, a drukkot nem nevezném szenvedésnek. Az a távlati irányelv, az új elvárás, hogy a fiatalok 30–40 százaléka felsőfokú végzettséget szerezzen, csak kompromisszumok árán valósítható meg. A családok szétzilálódása is oka annak, hogy már óvodáskorban több a problémás, alaposabb megismerést, törődést igénylő gyermek. A szülők válása is mély sebet ejt a lelkekben. A jó tanító, tanár bizalmába fogadja a gyermeket. Én is erre törekedtem mindenkor.

Fotó: Kovács Tibor

Ezek is érdekelhetik