Minden jó tett arra is ösztönzi, hogy több elesettet emeljen fel

– Mekkora értéke van ennek az elismerésnek?

– A szociális munka ünnepén díjat kapni nagy megtiszteltetés. Az elismerés a jó cselekedetekről, a segítségnyújtásról, az önzetlenségről szól. A plaketten is egy nő látható, aki vizet ad egy földön ülő szomjas embernek. Nagyon örülök annak, hogy a karitatív munka egyre nagyobb ranggal bír Magyarországon is, és az önkéntes munkát is kezdik elismerni. Sokat köszönhetek a családomnak, a kollégáimnak, a barátaimnak és azoknak az ismerősöknek, ismeretlen embereknek, akik támogattak gyógypedagógusként, szociális segítőként, önkéntesként.

– Mennyi „munka” van ebben a díjban?

– Nagyon sok, mert már gyerekkoromban éreztem, hogy majd ezen úton szeretnék járni, mivel már akkor sem tudtam elmenni az elesett emberek mellett. Amikor első osztályos voltam, akkor a tanító nénim év közben behozott az osztályunkba egy cigány kislányt. A tanárnő megkérdezte tőlünk, hogy ki szeretne mellé ülni? Senki nem rakta fel a kezét, az enyém viszont fellendült, és Orsós Magdival egymás mellé kerültünk. Utána nagyon sokszor segítettem és korrepetáltam őt. Akkor éreztem meg először, hogy nekem segítenem kell, nem tudom kívülállóként szemlélni ezeket a dolgokat.

– Ezek szerint a cigányság sorsa már korán megérintette…

– Igen, a korai éveiben írta Bari Károly a Holtak arca fölé című kötetét, aminél szebben és fájdalmasabban még senki sem fogalmazta meg a hontalanok, peremre szorultak érzéseit. Ezt nagyon magaménak éreztem és sokat jelentett számomra. Utána gyógypedagógus lettem és megérintett a sérült gyermekek, fiatalok, felnőttek sorsa, amit minden pillanatban átélek és átérzek.

– Aki ismeri önt, jól tudja, hogy nemcsak a munkában, hanem azon kívül is sokaknak segít. Mi az indíttatás?

– Számomra ez egy életforma. Nem tudok elmenni semmi mellett, ahol lehet, segítek. Ha kimegyek az iskolából és a földön látnék egy fekvő embert, nem tudnám otthagyni. Odalépnék és felemelném. Amikor arról beszélünk, hogy mit jelent a szociális segítség, akkor azt gondolom, hogy a szegénységet, a nincsteleneket, az elesetteket, a kirekesztetteket, a bántalmazottakat jelenti és azokat az embereket, akik az önálló döntéseikben korlátozottak. A hitvallásom, hogy csak úgy érdemes élni, ha segítünk másokon, akár egy jó szóval, vagy tettekkel.

– Tud különbséget tenni, hogy melyik szociális területen segítsen, vagy egyformán támogat mindenkit?

– Számomra mindenki ugyanolyan fontos és nagyon sokszor össze is függnek ezek a területek. Egy értelmi fogyatékos emberen, aki mellette még hátrányos helyzetű is, duplán kell segíteni, mert két problémával küzd.

– Ezt a fajta szemléletet, amit képvisel, mennyire igyekszik átadni a munkatársainak, a tanítványainak?

– Próbálom ösztönözni és önkéntesként bevonni őket ezekbe a feladatokba. Nagyon sokan, mondhatom az egész tantestület segítőkész. Amikor 22 évvel ezelőtt a Bárczi-iskola vezetője lettem, már akkor ezt a szemléletet képviseltem. A többiek elfogadták, majd csatlakoztak hozzá. Amikor megválasztottak vezetőnek, tudták, hogy ezzel a szemlélettel együtt kell dolgozniuk. Azt látom, hogy magukénak is érzik. Nagyon sokat segítünk az intézményben a gyerekeinken, főleg azokon, akik nehéz szociális körülmények között élnek, vagy különféle problémákkal küzdenek. Az iskolán kívül is megmozdulnak a kollégák és hozzák a különféle ötleteiket. Így került ide a „Szabadfogas” mozgalom is. Amikor igazgató lettem, létrehoztam az Add a kezed alapítványt, azért, hogy anyagilag is tudjuk támogatni azokat a gyerekeket, akik kiemelkedően teljesítenek, de a családjuknak nincsen lehetősége arra, hogy segítse őket. Az alapítványnak köszönhetően sokan jutottak el például sportversenyekre. Ehhez támogatást is kaptunk a fenntartóinktól, a kaposvári önkormányzattól és a tankerülettől. Később az ÉFOÉSZ somogyi elnökeként is sokakat ösztönöztem segítségre, és országos szinten is olyan tevékenységekben vettem részt, amelyben érzékenyíteni tudtam a pedagógusokat.

Soha nem lehet hozzászokni

Benczéné Csorba Margit azt mondja, érdekes, hogy a kívülálló emberek azt hiszik, hogy mi, akik naponta foglalkozunk fogyatékkal élőkkel, ezt megszoktuk. – Nem így van – hangsúlyozta. – Minden nap ugyanúgy érint bennünket és reagálunk érzelmileg. Viszont az érzelmi töltés, ami bennük van, a jótettek miatt újra és újra termelődik. Nagyon jó érzés, amikor a családokat tudjuk támogatni, elkészítjük nekik a segélycsomagokat, vagy leülünk és átbeszéljük a problémákat. Ez számomra sokszor egy olyan örömérzés, ami tovább ösztönöz a következő cselekedetre.

Fotó: Lang Róbert