A Kéthely-jelenség

Biró Norbert, a megyei közgyűlés elnöke fogta magát és a húsvéti tojását, elment Kéthelyre, s eggyel növelte a helyi tojásfa díszeinek számát. Lehetne azt is mondani, hogy az a dolga. Azt is, hogy ahol több mint tízezer van, minek oda még egy. Vagy éppen arra is lehetne hivatkozni, hogy a megye számos településén található hasonló húsvétvárás, sőt még azt is: na, és akkor mi van! S lehetne gúnyos kacajjal heherészni: na, na, ezeknek sincs témájuk és ilyenekkel foglalkoznak. Ráadásul még jól leszólni is lehetne az egész cuccost…

A digitális tartalomgyártás, az ilyen-olyan hazugsággyárakat üzemeltetők, a közösségi oldalak felkent, mindent is tudó professzorainak korában is hitem szerint van még értelme elmélkedni egy kicsit egy-egy téma egészen más feldolgozásmódjáról is. Ebből aztán akár ki is rajzolódhatnak mások számára is értelmezhető, hasznos közösségi üzenetek is. Szerintem a Kéthely-jelenség tipikusan ilyen.

Mert ez az egész biztosan nem a „fenyegető” önkormányzati választásokról szól. (Persze az sem lenne baj, ha arról szólna, csak valaki csináljon már valamit.) Az is kizárható, hogy a kéthelyiek így akarják felhívni magukra a figyelmet. Minek is? Van forgalmas, átmenő útjuk, sok minden látszik abból, ami ott történik. Ez az egész arról szól, hogy valakik kitaláltak valamit, s igyekeznek azt (is) tökélyre fejleszteni. A lehetőségek szerinti fejlődést választották. A somogyi települések jelentős része ilyen, sőt, minél kisebb egy-egy, annál találékonyabb! S büszke arra, amit csinál! S vannak persze olyanok is, amelyek várnak valamire. Akár már évtizedek óta. Kifogás az mindig van, s az alaphelyzetből adódóan még csak szét sem esett az egész, csak igazából sokkal súlyosabb helyzetbe került: elvesztette a fejlődés képességét! Ez pedig egy település lassan ölő mérge. A fejlődést ugyanis nem lehet megúszni! Aki nem fejlődik, az elöregszik, s egy idő után elhagyják!

Erről az egészről egy régi történet jut eszembe. Annak idején összeszedtük a kis pénzünket, vettük fel egy kis hitelt, s megigényeltük az első Trabantot.  A szomszéd, nem így tett, s mivel nem vett fel hitelt, jó tíz év múlva tudott befizetni a kocsira. Mire megjött az autója, mi már a harmadikat szaggattuk. Ő nem mert vele közlekedni, nehogy baja legyen, ha már ennyit várt rá. Mi bejártuk a „világot”, vittük is valamire, s már az ütött-kopott Ladát nyúztuk. Egyszer kihallgattam a beszélgetésüket, ami arról folyt: van autójuk, de nem voltak sehol, nehogy baja legyen. Még a tápot is biciklivel tolják haza, s a végén ezért adták el olcsón az autót, mert a vevők nem hitték el, hogy ennyi idősen csak ennyi kilométer van benne…

Szóval Kéthely nem panaszkodik, hanem használja, amije van. Kéthely – követésre méltó – jelenség!