Békehadrend

Bizonyos körökben szokás egyfajta gúnnyal tekinteni arra a fiatalabb generációra, melynek tagjai nem voltak katonák, mondván: látszik is rajtunk, hogy nem tudják, mi a parancskövetés, meg hogy hol lakik az úristen, ha fegyelmezetlenségről esik szó. Soha nem bántam az összehasonlítást, türelmesen viseltem a pocsékabbnál pocsékabb történeteket az értelmetlen körlettisztításokról, nevetve mesélt megaláztatásokról. Pont az átmenet éveiben kerültem el a sorkatonaságot, mert úgy estek az évek, hogy eljutottam ugyan a sorozásig, de bevonulnom már nem volt hova. Akik utánam érkeztek, már önként választhatták a haza védelmét egy olyan rendszerben, amit megpróbáltak országunk határaihoz, későbbi NATO-tagságunkhoz mérten racionális mederben tartani. Elég is volt, a hidegháborús árnyak eltűntek a térség felől. Egészen mostanáig. 

Közvetlen szomszédunk háborúban áll egy szuperhatalommal, mely a Nyugat- és Kelet-tengelyen annak a katonai tömbnek feszül, ahol hazánk is található. A sorkatonaság visszaállítását tervezi Németország, Horvátország, Szerbia, a NATO Romániában gigatámaszpontot épít, az Atlanti Szövetség tovább bővült. 

A szerdai parlamenti vitanapon képviselőink arról vitáztak, mi is felbontjuk-e a fegyverkezésünket szabályozó 1990-es szerződést (CFE), hiszen Oroszország úgy is felrúgta, szövetségeseink sem tartják már be. Nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy újra arról határozzunk: kötelezően ki kell képeznünk a férfiakat (és ha úgy adódik, a nőket is, lásd Dánia) a hadviselés alapjaira, de azt hiszem, nincs messze a nap. Sajnos. Vakok lennénk, ha nem látnánk, és együgyűek, ha nem fognánk fel, mi is történik körülöttük. 

Egyszerű lelkiismereti okokból alapvetően a békepártiak táborát erősítem. Számomra az lenne a legmegnyugtatóbb, ha mindezt nem kellene soha, semmilyen menetben képviselni. Ahol viszont egyre több a katona és egyre több a fegyver, ködként foszlik szét a béke ábrándja a jelen és a múlt koordinátarendszerén.