Ünnep, háttal egymásnak

Tízéves voltam akkor. Nagyapám vigyázzban állt a televízió előtt. Bepárásodott a szemüvege. Ezrek és ezrek a Kossuth téren élő, egyenes adásban, kezükben piros-fehér-zöld lobogó, arcukon felszabadult mosoly. 1989. október 23-át írtuk, kikiáltották a köztársaságot. Nem tudtam pontosan, mi történik, csak éreztem. Először voltam mérhetetlenül büszke arra, hogy magyar vagyok.
Tizenöt év telt el azóta. Október 23-ról ma is megemlékezünk. Bár azt hiszem, beülök inkább egy moziba. Mennék én büszkén, zászlóval, lobogva, csak éppen nincs hova. Eseményekben nincs hiány, de egyik sem az enyém. A pártok, szigorúan egymásnak háttal fordulnak az övéik felé. A beszédeknek csak töredéke szól ötvenhatról, mintegy bevezetőként, és máris áttérnek egymás pocskondiázására. Ötvenhat hőseit – akikre év közben a kutya se figyel – felosztják és kisajátítják. Így alakítják, formálják a hatalom erői a maguk ünnepét, a maguk történelmét. Ők a mi választékunk. Dönthetünk, kivel akarunk emlékezni és mire.
A gond csak az, hogy nem a mostani ünneplőket szeretnénk egekbe emelni, ezúttal nem mögéjük akarunk felsorakozni. Legszívesebben közösen emlékeznénk ötvenhat hőseire, akik nélkül talán bársonyos rendszerváltás se lett volna. Sajnos 2004-ben, másfél évtizeddel a demokrácia újrateremtése után már megint, még mindig nincs lehetőségünk erre.