Nőnapi köszöntő szoboröltöztetéssel

Tegnap, a nemzetközi nőnapon barátnőmet köszöntendő, azt üzentem neki, ha kiskegyed habfehér kacsóira gondolok, lelkem lankadt húrjain ibolyakék dallamok zsongnak fel. Azt hitte, viccelek, ezért azt válaszolta, ne hülyéskedjek vele, amikor Budapesten és az ország hét nagyvárosában éppen aktivisták öltöztetnek szobrokat csadorba, tiltakozva a nők hátrányos megkülönböztetése miatt. Miféle hátrányos megkülönböztetésről beszélsz, drágám? – írtam újra, amikor francia kutatók a gyengébbik nem viselkedését figyelik a súlytalanság állapotában. Nyilván azért, mert az egyenjogúság jegyében immár Valentyina Tyereskova utódjait keresik. Dédanyáinknak még személyi igazolványa sem volt. Uruk révén tartották őket nyilván a hatóságok, most meg már az űrbe is egyedül mennek a nők, érveltem. Ő azt felelte, hogy Magyarországon a nők képzettsége már magasabb a férfiakénál, bezzeg a fizetésük tizenöt százalékkal is kevesebb. Erre már csak annyit tudtam mondani, egy régi bölcsességet idézve, hogy Buda vára sem három nap alatt épült fel. Duzzogni kezdett, már nem is válaszolt. Virágot azért küldtem neki.