A Tüzér utcai salaktól a szegedi kispadig

[caption id="" align="alignleft" width="182"] Ha lendült a félelmetes jobb kéz: annak a vége gól
[/caption]Kettős jubileumhoz érkezett Kovács Péter, akit 2000-ben az évszázad hazai legjobbjának választottak. Ma ünnepli 50. születésnapját, s ugyanezen a napon, 1973-ban játszott először az NB I-ben, egyetlen hazai klubjában, a Budapesti Honvédban.

– Persze, hogy azt gondoltam, én vagyok a világ legboldogabb embere, amikor a Tüzér utcai salakos pályán a kapuba találtam – így a jubiláns. Simon Csaba, Faludi Mihály és Kovács László munkája is benne van abban, hogy 1986-ban Mocsai Lajos kapitánysága alatt a magyar válogatottal vb-ezüstérmet szerezhettem.
– Közel két évtizedes karrierjéből mire emlékszik vissza legszívesebben?
– Az 1982-ben, a Honvéddal megnyert BEK-re, majd a vb-ezüstre és a Grosswallstadttal 1989-ben és 1990-ben kiharcolt német kupagyőzelemre, illetve bajnoki címre.
– Háromszázhuszonhárom alkalommal szerepelt a nemzeti együttesben, még 40 éves korában is vállalta a játékot. Közben javában készült az edzői pályára. Pontosan mióta is?
– A Bundesligában, a Hameln csapatánál kóstoltam bele ebbe az izgalmas műfajba, melyre kezdőkorom óta hangoltam magam. Azután jött Bad Salzuflen, Klagenfurt, Százhalombatta és nyolc év szakmai igazgatóság a szövetségben. A női junior-válogatottal vb. 4. és 2. hely, junior-Eb-ezüst volt a jutalom. Az igazi lehetőség 2003-ban jött el, azóta vagyok a Pick-Szegednél. Edzői ideálommal, Kovács Lászlóval  rendszeresen konzultálok.
– Családja Budapesten él. Hogyan ünnepelnek?
– Már volt egy kis előünnep otthon, most pedig a feleségem és Andris fiam jön le, aki innen megy a pólómecscsére. Marcinak viszont focibajnoki miatt otthon kell maradnia…