Bazár kelet-európai módra

Lepusztult. Ez a legjobb szó a Kelenföldi pályaudvarra. Ahogyan a Hillebrand család is mondja. Apa, anya és a két kamaszlány nagy hátizsákokkal álldogál a peronon. Az asszony aggodalmaskodva nézeget erre-arra. – Borzasztó – méltatlankodik lapunknak. – Leszáll az ember az egyik vonatról, átszállna a csatlakozásra, de nem tudja, honnan indul. Föl kell rohanni a váróterembe, hogy megnézze a kiírást. Mindezt természetesen a nehéz csomagokkal.

A pályaudvaron találkozunk Évával (49) és Györggyel (56). Ők soproniak. Akárhová utaznak, mindenképpen két vonat kell hozzá. Most éppen Balatonboglárról tartanak hazafelé. Ezúttal egy vasutasnál kérdezősködtek a soproni gyorsról, aki a tizennegyedik vágányt mondta – a szerelvény a tizenötödikre fut be. Szerencse, hogy ugyanannak a peronnak a másik oldalára, különben lekésnék. – Össze sem hasonlítható a sopronival – mondja a pályaudvarról a férfi. – Tisztaságban, kulturáltságban. Persze az sem nyugati színvonal, de hát a GYSEV mégiscsak más, mint a MÁV.

A család látott különbet is, mint amit a hazai vasúttársaságok produkálnak. – Képzelje el – meséli György –, az olaszoknál a legkisebb falusi állomáson is keskeny mélyedést vájnak az aszfaltba. Tudja, miért? Hogy a vak ember is könnyen végigmehessen a botjával. Nálunk meg a látó is eltéved.

Kelenföldön az állomásépület szomorú képet mutat. Csupa seb a hámló vakolat miatt. Az ablakok koszos üvegtáblái fölött galambok ülnek, akárcsak a Kelenföld felirat ütött-kopott betűin. Hullámossá gyűrte őket az idő. Körös-körül piszok: eldobált cigarettacsikkek, szállongó papirosok. Az oldalt csúfoskodó konténeren fehéren virít: büfé. – Ez valószínűleg a MÁV szégyenfoltja – kesereg a fagylaltárus Szabó László (50). – Majdnem két éve, hogy bezárták, és itt hagyták ebek harmincadjára. Most egyesek nyilvános vécének használják. Mert az igazi úgy el van dugva, hogy azt nagy szükségükben sokan nem keresgélik.

A kasztni orrfacsaró bűzt áraszt. A kitört üvegek porosak, a lépcsők feletti padlón lyuk tátong, a zöld filcborítást szürkére színezte a mocsok. Valószínűleg tüzet is rakhattak itt valamikor, mert a piros festés jó darabon korommal váltakozik. A váróteremben vagy inkább szobában büfé fogad palatáblákra krétázott árakkal, trafik tiritarka kirakattal. A testes trafikos teljesen eltűnik a cigaretták mögött. Szemközt az újságos állványokra rakott színes magazinjai szinte összeolvadnak a könyvárus könyveivel. Kelet-európai bazár, mindösszesen néhány négyzetméteren. A folyton kattogó menetrendtábla alatt hátizsákos lány alszik tátott szájjal, padja csukott ajtót takar el. A peronokra nyílna, de lefalazták.

A jegypénztárak bezárt ablakocskái előtt fiatalok viháncolnak. Egyetemisták, most érkeztek Prágából. A Balatonhoz jöttek néhány napra. – Jaj, nehogy elhiggyétek, hogy Prága jobb, mint ez itt! – nevetnek. – Kosz van és rendetlenség nálunk is. Pontosan ugyanúgy, mint nálatok.

Burján Mária (52), pályaudvari büfés

Két hónapja tört ki az egyik járókő a váróterem közepén. Azóta kérjük, csinálják meg. Egy hölgy a múltkor elesett benne, jól megütötte magát. Már arra gondoltam, hozok otthonról maltert, és befoltozom magam.

Ambrusits Tibor (32), informatikus

Németországban élek, közel húsz éve. Hát ott ilyen pályaudvar nincsen. Nemhogy Frankfurtban, vagy pláne a fővárosban, de még falun sem. Kint elképzelhetetlen ez a lepusztultság, ez a kosz.

Két hónapja tört ki az egyik járókő a váróterem közepén. Azóta kérjük, csinálják meg. Egy hölgy a múltkor elesett benne, jól megütötte magát. Már arra gondoltam, hozok otthonról maltert, és befoltozom magam.

Ambrusits Tibor (32), informatikus

Németországban élek, közel húsz éve. Hát ott ilyen pályaudvar nincsen. Nemhogy Frankfurtban, vagy pláne a fővárosban, de még falun sem. Kint elképzelhetetlen ez a lepusztultság, ez a kosz. -->