Hírek

2005.08.19. 06:53

Mit mond a kenyér ünnepe?

Államalapító Szent István királyunk és a kenyér ünnepe kötődik augusztus huszadikához. A mindennapi kenyéré, amely mindnyájunk testi és lelki eledele.

Váczy András

[caption id="" align="alignleft" width="267"] A búzát sok magyar vidéken életnek hívják. Az augusztusi kenyér a legfontosabb dolgokat jelképezi: a hitet, a munkát, a hazát és a családot.
[/caption]Voltam vagy tizenkét éves, amikor megtudtam, mi is az, hogy kenyér. Nyaranta falura küldtek a szüleim rokonokhoz. Vacsorakor óriáscipót szeltünk, végül csak a száraz, fehér morzsa pergett a terítőn. Ekkor azt mondta nagynéném: – Eljött az ideje a kenyérsütésnek! Éjszaka nem aludt a háznép. Hajnalban egy szakajtóban volt valami, rajta hófehér gyolcskendő, és erre mondta nagynéném, isten ments!, hogy nekimenjél, mert ez a kenyér. És hogy alszik. Délután aztán volt haddelhadd, begyújtották a kemencét, és az a hófehér gömbölyűség, ami a szakajtóban dagadt-aludt éjjel, zsupsz, belapátolódott a vörösen izzó kemencelyukba. Néhány fertályóra múlva – így mondták – színarany barnaságot emeltek ki onnan. Ez volt a kenyér! Amikor szertartásosan az asztalra tették, mind, aki ott volt, síri csendben lehajtotta fejét. Csak én morogtam magamban: mikor eszünk már? Párolgott a csirkepaprikás, korgott a gyomrom. De várni kellett, a családfő, mint szentszéken a pap, felemelte a kenyeret, és késsel keresztet rajzolt rá. Aztán vágta fel. Végre lehetett enni…

A fővárosban persze, ahol születtem és felnőttem, a falusi kenyérrítusnak nyoma sem volt. Viszont megvolt a kenyér állandósága: egy kiló 3 forint 60 fillér. Történt, ami történt a kemény és puha átkosban, a napi betevő nem változott. Aztán egy nagy huzat hirtelen kifújta az áporodott ájert, és a szabadság levegője úgy elsodorta a kenyér állandóságát, mintha nem is lett volna. Van árpás, rozsos, barna, fehér, házi és mindezekből fél is, 50 meg 75 dekásan. A betonbiztos egykilós a legtöbb polcról úgy eltűnt, mint az ára. Viszont van városi látványpékség, shoppingsütöde: a kenyérkultusz nem adja meg magát. Tapolcától egy kőhajításra, Diszelben újra felfedezték a közösségi kenyérsütést. Az Első Magyar Látványtár segítségével építettek egy falukemencét. Jönnek az emberek, hozzák a korpával átgyúrt, otthon dagasztott nyers tésztát, amelyet komótosan, hosszú nyelű lapáttal berak a kemencenagy a vörösen izzó kemencelyukba. Aztán kihúzza az aranybarnára sült, ropogós cipót. Ráadásul a friss kenyér mellett kisül a langalló, a ropogós héjú kenyérlángos is. Úgy néz ki, megfér egymás mellett kemence és marketpolc. Sőt, az otthoni, már-már számítógépes kenyérsütés is. Így vagy úgy: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…”

Békés Pál (49)

Nem a kenyér, nem a cipó, hanem más idézi az emlékeimet: a pacsni. A régi házban, ahol gyerekkoromban laktunk, volt egy kis bolt, ahol alkalmanként lehetett pacsnit kapni. Ha jobban belegondolunk, a pacsni nem más, mint a kenyér legviccesebb maradéka. A kenyértésztából leszelt dirib-darabkákat a kemence aljára kenték, és ott megsült. Ezzel együtt ez a maradékok maradéka volt minden környékbeli kölyök kedvence. Persze az enyém is. Amikor pacsnihoz jutottam, sajnos nagyon hamar elfogyasztottam, közben mégis boldognak és kielégültnek éreztem magam. Akkor még eszembe sem jutott, hogy ez a reszlik reszlije. Ma már nincs, kiveszett…

Vámos Miklós (55)

Mindig nagy respektusa volt a családomban a kenyérnek. Különösen a falusi kenyérnek, mely gyerekkoromban rikaságnak számított. Apámnak egy távoli rokon – vagy inkább koma – félévente lovas kocsin hozott néhányat Somogyszilből. Apám süteményként ette. Mesélte, hogy gyerekkorában a két testvérével összevesztek azon, kinek jut a kenyérből az a darabka, amelyiken a címke van. Állítása szerint az a legjobb falat. Apám harminchat éve halott, de én máig vadászom arra a darabkára, és – nyomdafesték ide vagy oda – boldogan megeszem.

Kornis Mihály (56)

Életemet legtragikusabban óvodáskoromban láttam, 1952–53-ban. Fogalmam sem volt, hogy dúl a rákosizmus, de úgy éreztem magam, mintha valami rettenetes szörnyűség közepébe csöppentem volna. Nem volt az ottani közösségben egy boldog percem sem… egészen addig, amíg az egyik gyerek kitalálta a reggelinél, hogy fúrjuk ki a zsömle belsejét, tartsuk a fény felé, és nézzünk bele. Amikor kifúrtam a magam kis zsömléjét, és a fény felé tartva belenéztem, azt hittem, valami varázslat történt velem. A zsömlében belül gyönyörű varázserdő volt, abban pedig varázsőzikék rohangáltak. Nagy élet volt a zsömlében… Ettől boldog lettem. Azt hiszem, ekkor tapasztaltam meg a saját fantáziámat, amit persze nem tudtam, csak azt, hogy be akarok menni az erdőbe: ezt a zsemlye mélyén lapuló, kerek, fehér, gyönyörű erdőt választom a valóságos világ helyett… Annyira mélyen hittem abban, hogy ott van egy erdő, hogy otthon még a szüleimet is rá akartam venni, kaparják ki nekem azt az erdőt. Azóta ebbe az emlékbe kapaszkodom, amikor el akarom magam szigetelni a külvilágtól.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!