A botrányhős életmű-kiállítása

[caption id="" align="alignleft" width="320"] A művészet fenegyerekének tekintették az elmúlt rendszer hivatalos kritikusai a besorolhatatlan, magát minden műfajban kipróbáló, örök nyughatatlan ef Zámbó Istvánt
[/caption]– Erre az emberre érdemes odafigyelni – mondta Salvador Dalí, amikor a hetvenes években Párizsban kiállító ef Zámbó István festményeit látta.

Szó se róla, odafigyeltek a fiatal szentendrei képzőművészre, egyesek sanda féltékenységgel, mások a teljes értetlenség zavarával, megint mások rajongó szeretettel. Merthogy olyan művész ő, aki mellett nem lehet érzéketlenül elmenni. Most a pályaképét, a művészetfelfogását, az élethez való hozzáállását, mintegy legendás történetét sűrítve összefoglaló tárlaton sem lehet közömbösen téblábolni. Vászonra és farostlemezre festett képei és a régi nagy heppeningekre utaló szelíd változatként egy tucat, fahasábhoz kötött plüssmackó, -kacsa, -egér, -nyúl utal életformájára. Aztán itt van a zene. Mert ef Zámbó, a képzőművész és gitáros-billentyűs „Öcsike” ugyanaz, sőt még az is, aki filmmel, videóval, fotóval, és a jó ég tudja, mi mindennel foglalkozik. „Ösztönös és Automatikus Munkaterápiás Tevékenység”, ahogy ő maga nevezi az életművet.

– Gyerekkoromban zenéltem, festegettem, kísérletezgettem. Amikor be akartak hívni katonának, amivel persze egyáltalán nem értettem egyet, kimentem az NDK-ba – meséli. Volt nyomdai kézi- és gépiszedő, présgépkezelő, kempingben éjjeliőr, a Vízművek segédgépésze.

Autodidakta alkotóművész. Fe Lugossy Lászlóval, Wahorn Andrással megalakították a műnépies, turistaparadicsomra berendezkedett Szentendrén az ellenkultúra bázisát, a Vajda Lajos Stúdiót. Olyasmit csináltak, ami csípte a kultúrpolitika szemét. Rockot játszottak, furcsákat festettek, botrányos performanszokat és akciókat rendeztek, elterjedt a hírük, dőlt a nép. – Naivak voltunk, eszünkbe sem jutott, hogy a hivatalnál engedélyeztetni kell. Alulról jövő, természetes kezdeményezésnek vettük a dolgainkat. Egyszer személy szerint össze is különböztem a hatósággal. A Fő téren happeninget csináltam, és az előadás rendőri intézkedésbe fulladt.

Teljesen félreértették a dolgot, aminek börtön lett a vége. Hat hónapig vizsgálati fogságban tartottak, mígnem kiderült, hogy nem politikai, hanem szimpla művészeti őrület volt, amit csináltam. Attól fogva figyeltek, ellenőriztek, akármit terveztünk, minden akciónkat be kellett jelenteni. Szépen kicombosodott a működésünk.

Ha nem is tiltotta, fogcsikorgatva tűrte a hatalom újabb csínyüket, a Bizottság nevű zenekar megalakulását és botránygyanús működését. Akkorra már a magyar avantgárd mozgalmat nem lehetett megállítani. Ef Zámbó és társai Nyugaton is kiállítottak, és ha prüszkölt is a hivatalos művészelit – mivel az ifjak tódultak koncertjeikre és szabadtéri tárlattal egybekötött bulijaikra –, kénytelen-kelletlen elviselte. Legendás idők voltak… Aztán a 80-90-es években már megszokták őket, ők is magukat, a Bizottság feloszlott, ment, ki merre látott.

A festő nem nyugodott, újabb bandát hozott össze. A zenei irányzatoktól és stílusoktól független ef Zámbó Happy Dead Bandet. Ha kedvük úgy hozza, ironikusan fricskázzák Karády hamvadó cigarettacsikkét, Korda fehér zongoráját, mai slágereket. Hol viháncolnak a zenében, hol elmélyült, dzsesszel határos rögtönzésekben élik ki magukat, hol pedig semmihez sem hasonlítható örömzenélésben merülnek el. A mai napig.

Ef Zámbó örökifjú. A végletekig szabadságszerető, aki a történéseket derűs nyugalommal éli. Szürrealista és neoprimitív, harsányan popos és fájdalmasan ironikus, szelíden gyermekded és meghatóan lírai, meghökkentően furcsa és felemelően őszinte. És nagyon erotikus. A szeretkező felhőkarcolók, a szex női mellbe-farba összeolvadó szíves jelképe, a dunsztosüvegben pöttyös labdára ácsingózó törpe, a miskakancsót ölelgető Superman, az űrhajóban pipázó huszárok, a krampuszon lovagló, létrafejű női aktok, a kinyújtott nyelven csúszkáló koporsók… valamennyi egyszerre fájdalmas és vidám. (Light and Loft Galéria, október 3-ig. VIII., Soroksári út 48.)

A festő ef Zámbó a Vajda Lajos Stúdióval indult

Salgótarján, 1950. január 3.

1972: a Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja

1976-tól A Művészeti Alap és Képzőművész

Szövetség tagja

1983-ig a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja

Főbb díjai: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díja, az Országos Rajzbiennálé többszörös díja, Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj

Salgótarján, 1950. január 3.

1972: a Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja

1976-tól A Művészeti Alap és Képzőművész

Szövetség tagja

1983-ig a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja

Főbb díjai: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díja, az Országos Rajzbiennálé többszörös díja, Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj A művészet fenegyerekének tekintették az elmúlt rendszer hivatalos kritikusai a besorolhatatlan, magát minden műfajban kipróbáló, örök nyughatatlan ef Zámbó Istvánt -->