Bukott a női kvóta

Nem szólalt meg a képviselők lelkiismerete (vagy ha megszólalt, mást súgott, mint amit előzetesen saccolni lehetett), így hát az országgyűlés leszavazta a női kvóta bevezetéséről szóló törvényjavaslatot. A Sándor Klára és Magyar Bálint SZDSZ-es képviselők nevével fémjelzett elképzelés arról szólt, hogy a pártoknak már az elkövetkező választás során olyan területi, illetve országos listákat kellett volna produkálniuk, amelyeken egy férfit egy nő követ, sőt, az esetlegesen kieső személyeket is csak azonos nemű jelölttel pótolhatták volna. (A dolog a 176 egyéni választókerületet nem érintette volna.) Mindez persze, már csak elmélet, hiszen a parlamenti voksolás során 118 honatya tartózkodott – a 132 igen és a 97 nem mellett –, így a javaslat sorsa megpecsételődött.

Mindenképpen figyelmet érdemlő tény, hogy kizárólag a liberális párt és a kormány állt ki teljes mellszélességgel a kvóta mellett. Az MSZP és a Fidesz a képviselők lelkiismeretére bízta, melyik gombot nyomják meg, az MDF és a KDNP viszont élből elutasította az egészet. Noha jó lenne tudni, valószínűleg sohasem derül majd ki, hogy a tartózkodó szocialista és fideszes képviselők körében a hímsovinizmus kerekedett-e fölül, avagy a már a Parlamentben ülő hölgyek nem akartak maguknak konkurenciát (esetleg is-is). És bár az eredmény tényleg meglepő, abszolút váratlannak mégsem nevezném. Hiszen – ahogyan tapasztalhattuk – egyik nagy párt sem tanúsított komoly érdeklődést a téma iránt (nyilván nem láttak benne lehetőséget a népszerűségük növelésére), és ez a közömbösség már eleve kudarcra ítélte az ügyet.

A kérdés vitája (ha egyáltalán illik ez a szó ide) igencsak szerény volt, lévén – roppant sajátságos módon – éppen két hölgy, vagyis az „ötletgazda”, Sándor Klára, illetőleg Dávid Ibolya között zajlott (jutott egy epizódszerep Lévai Katalin szocialista EP-képviselőnek is, de csak annyi, hogy kijelentse: nem akar „kvótanő” lenni). Mi tagadás, a liberális politikust nemigen hatották meg az ellenérvek (pedig – amint arról már szóltam – igen logikusnak tűntek), sőt, azt állította, az MDF elnökén is megfigyelhető a „méhkirálynő szindróma”, vagyis az, hogy a magasabb pozícióba került nőket már nem izgatja az esélyegyenlőség dolga.

Megjegyzem, magam is komoly bajban lettem volna, ha döntenem kell, hiszen mind az „igen”, mind a „nem” szavazatot meg lehet indokolni. Tény például, hogy a parlamentünkben jóval kisebb a nők aránya (11 százalék), mint a fejlett országokéban. No, meg azoknak is igazuk van, akik a női kvótát afféle szükséges rossznak tartják, pontosabban szinte az egyedüli olyan eszköznek, amellyel a megfoghatatlan, ám mégis lézető esélyegyenlőtlenség felszámolható. Másfelől viszont a „mesterséges beavatkozás” tényleg erősíti a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, ugyanis azt (is) üzeni: segítség (kegy?) nélkül nem jutnának ötről a hatra. És  akkor még fel sem tettük a vélhetően jogosnak tűnő kérdést: miért pont a gyengébb nem számára biztosítjuk ezt a lehetőséget, miért nem mondjuk a diákoknak, a nyugdíjasoknak, a romáknak, stb., stb. Miután az országgyűlésben – ha jól számolom – mindössze 43 hölgy ül, nem kell hozzá nagy ész, hogy kitaláljuk, a törvényjavaslatot a férfiak „kaszálták el”. Igaz – a nőket ismerve –, legalább ilyen biztonsággal megjósolható: az ügyben messze nem ez volt az utolsó szó.