Bűnös vagy, ribanc!

Őszintén szólva nem csodálkozom, hogy még a kollégái is kiakadtak azon a bírón, aki nem olyan régen nem engedte meg egy várandós, prostitúció miatt fogva tartott nőnek, hogy elvetesse leendő gyermekét. Persze, nem csupán maga az abortusz megtiltása borzolta fel a kedélyeket, hanem az azt kimondó bírósági ítélet indoklása, hogy tudniillik „...a bíróság nem nyújt segítséget olyan deviáns magatartás végrehajtásához, mely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő.” Ám mielőtt belemennénk, hogy miért is problémások az ilyen bírósági „kiszólások”, hadd emlékeztessek egy másik, ugyancsak a közelmúltban lezajlott tárgylásra (az úgynevezett első magyar HIV-bűnperre), amikor is a már élete delén igencsak túllévő bírónő – szintén az ítélet szóbeli indokolása során – kvázi lekurvázta az ügy egyik sértettjét, amiért is annak korábbi férje feljelentette őt. Hogy ez utóbbi ügy hol tart most, nem tudom, tény azonban, hogy a bírónő az eset után villámgyorsan nyugdíjba vonult (nyugdíjazták?), míg az abortuszt megakadályozó kollégája ellen vélhetően fegyelmi vizsgálat indul majd.

Nos, aki már életében akár csak egyszer is volt tárgyalóteremben, jól tudja, hogy ott a bíró – némi, bár egyáltalán nem sok túlzással – élet és halál ura, akit a jogszabályokon kívül senki és semmi nem köt a döntések meghozatalakor. Mégis, mint láthatjuk, mostanában többször előfordul, hogy némelyek közülük szűkösnek érzik a rendelkezésükre álló lehetőségeket, s olyan területre tévednek, amelyre nem lenne szabad. Ilyen például az a magatartás (s ezt láthattuk a terhességmegszakítás elutasítása kapcsán), amikor a bíró nem kizárólag az adott jogszabályokra hivatkozva indokolja meg a határozatát, hanem a saját értékítéletét is „beleszövi” a dologba. Gondoljunk csak bele, hová vezetne, ha egy-egy tárgyalás folyamán (legyünk akár al-, akár felperesek, tanúk, ne adj'' isten vádlottak) azt is végig kellene hallgatnunk, hogyan vélekedik az ügyben eljáró bíró példának okáért a szingliségünkről, vagy hogy hány nővel/férfival volt kapcsolatunk, hogy melyik politikai oldalhoz tartozónak valljuk magunkat, ad abszurdum arról, hiszünk-e Istenben, avagy ateistaként élünk. És az még a jobbik eset, ha mindezt csupán az említett történetekben megtapasztalt, szemöldökráncolós-kioktatós stílusban kell elszenvednünk, s nem mondjuk olyasmiket hallunk a pulpitusról, hogy „bűnös vagy, ribanc”, netán „két évet kapsz, köcsög”.  

Megjegyzem, az elmúlt időszakban több bírósági vezető is szóvá tette, hogy árt a bíróságok tekintélyének, amikor egyesek veszik maguknak a bátorságot, s keményen kritizálják a bírák tevékenységét, illetve az általuk meghozott ítéleteket. Nos, én meg azt gondolom, a tekintély megóvását (visszaszerzését?) nem feltétlenül az ilyen, hol indulatos, hol „csak” sértett nyilatkozatok szolgálják. Annak érdekében szerintem  éppen a bírók tehetnek a legtöbbet. Például azzal, ha maguk is tiszteletben tartják mások személyiségi jogait, s ha nem sértik az emberi méltóságot.