Közélet

2006.12.26. 14:13

A kiismerhetetlen bűvös Kocka és társai

Tulajdonképpen a nővérem az oka mindennek. Már általánosba járt, így természetesen volt neki zsebpénze is.

Vas András

A novemberi tízest rám költötte: 1979 szentestéjén a fa alatt a szokásos matchboxok, legó, könyvek, zoknik, ingek mellett ott állt becsomagolva a két műanyag pohár. Utolsónak bontottam ki, s alig egy-két kötelező pillantás után már toltam is félre őket. Fogalmam sem volt, mire jó az a sok kis fényképes korong – bezzeg a legóról gyorsan lekerült a fólia.
Csak karácsony másnapján vizsgáltam meg tüzetesen a testvéri ajándékot, akkor is csak jókora szülői ráhatásra: apám már meglehetősen unta a nagyjából kétszáznyolcvanadik matchbox-párviadalt, s ha már közös játék, akkor legalább legyen változatosság jelszóval elém tette a két poharat: „Válassz!”

Némi vizsgálódás után a fehér betétes zöldeket húztam magam elé, nem is gondolva, hogy nem is egy, de két életre szóló szerelem kezdődött abban a pillanatban. Sokat persze nem morfondírozhattam, apám már derékig eltűnt az előszobai beépített szekrényben, ahol a nagyasztalt tartottuk, melyet csak ünnepnapokon vettünk elő, hiszen körötte elfért az egész család nagyszülőstől, -nénistől, -bácsistól, unokatestvérestől, s már csavarta is a lábakat a helyükre, majd szétnyitotta a tényleg kapitális bútort.

Még mindig nem nagyon értettem, mi fog történni, fogalmam sem volt, hogy bő másfél évtized múlva egy vékony kés hegyével már a beköltözés napján belekarcolom a pályát az egyetemi kollégium asztalába, ekkor azonban vágyakozva néztem a sötétzöld Volkswagen Golf matchbox felé.
Ennyi előkészület után egy ötéves gyereknek nagyon nagy dolgot kell mutatni. Apámnak sikerült, a produkció néhány hónap múlva már jobban lekötött, mint a varázs-mackóalsója; ha éppen valami elementárisan jó dolgot csináltam, a kék melegítőnadrág zsebében három fújás után egy valódi matchbox termett... Az pedig nagyobb csoda volt számomra, mint a Mikulás, a Jézuska és a Nyuszi együttvéve. Az asztalfőre és átellenbe két kapu került, s az értő kezek elkezdték felrakosgatni a neki jutott piros-kék korongokat. Miután elhelyezte mindegyiket, leutánoztam, persze csak hellyel-közzel, mit tudtam én, mi van a kis fényképekre írva.

– Pöckölj! – jött az újabb ukáz, s ha nem is elsőre, de úgy tízpercnyi játék után már egészen jó százalékkal találtam el a zöld korongokkal a kis fehéret. Apám persze profin csinálta, köröméllel, ahogyan a nagyok, s akárhogyan állítgattam is a korongjaimat, egyre-másra a kapumba talált.

– Gombfociztok? – nyitotta ránk az ajtót keresztapám, s máris tolt volna félre, de apám nem engedte: – Amíg nem lő egy gólt, addig játszunk.
Felelőtlen ígéretnek tűnt, a Ferencváros – mert hát melyik csapatot takarta volna a színkombináció – ekkor még jóval gyengébbnek bizonyult az örök rivális Vasasnál. Apám – aki egyébként megrögzött Videoton-drukker volt és maradt – keze alatt az angyalföldiek úgy mozogtak, mint a valóságban: Mészárosnak nem lehetett gólt lőni, Komjáti és Török kérlelhetetlenül rombolt, Izsó és Zombori pedig kiváló labdákkal tömte az igazi nehéztüzér Váradyt és Kiss Lacit. Nálam hiába állt Zsiborás a kapuban, s előtte a válogatott Rab Tibi, a középpályán Ebedli még ólomlábakon táncolt, s Szokolai, Pusztai, de még a zseniális Nyilasi is csak csetlett-botlott. Végül persze megszületett az első Fradi-gól: egy lecsúszott kirúgásból talált be Vépi...

A keresztapám után, aki már komolyabb tétre menő meccsen bukott el apámmal szemben, ismét én következtem. Estig játszottunk, majd másnap is, végig szilveszterig, át a teljes új esztendőben.

Júliusban az örökrangadók négyes tornákká bővültek, három csapat – a Vasas mellett a Csepel és a Honvéd – apám irányítása alatt szállt szembe az egyre inkább belelendülő Fradival. A rengeteg edzés hatására ugyanis a zöld-fehérek egyre inkább felnőttek az ellenfelekhez: hétköznap délutánonként, amikor a riválisok „trénere” a boltokat járta, takarított, újságot olvasott, mosogatott vagy kisebb javításokat eszközölt a lakásban, a Fradi edzett. Klaszszikus négy-három-hármas felállásban, a középcsatár posztján az egyre rettegettebb Nyilasival. Előbb csak meg-megszorongatták a nagy triót, majd el-elcsíptek egy-két győzelmet is. A stadion közben az asztalról a parkettre költözött: a szobámban egy porszemet sem lehetett találni, a fényesítésről pedig térdben erőteljesen kopásnak indult nadrágjaink gondoskodtak.

A liga minden név- és születésnap, húsvét és karácsony alkalmával bővült, beszállt a Haladás, az ETO, a Tatabánya, a Diósgyőr, majd az olasz Inter, az osztrák Austria Wien – Nyilasival, mely kisebb törést okozott a „Fradi-edző” lelkében... –, a 78-as világbajnok argentin válogatott, s végül az Aranycsapat. Utóbbit mindig apám kezelte, kettőzött koncentrációval, s a gárda a hagyományokhoz méltón sohasem szenvedett vereséget...

Egészen 1984 karácsonyáig. A hagyományos szentestei torna előtt apám ismét a beépített szekrény felé vette az irányt, melynek mélyéről egy megkopott barna kartondobozt kotort elő. Két speciálisan szabdalt doboztető feküdt a tetején, alatta pedig néhány óriási kupak és mindenféle gombok.

– Ez a valódi Aranycsapat – mondta átszellemült arccal, s már rakni is kezdte a játékosokat. Posztok szerint, a gombok szépen megcsiszolva, lekenve, hogy jobban csússzanak.

A Fradi állt ki ellenük, ereje teljében, duzzadó önbizalommal, hogy aztán történetének egyik legcsúfosabb zakóját szabják ki rá. Már a félidőben két számjegyű volt a különbség, s ha apám szíve meg nem esik rajtam, s térde is jobban bírja a parkettát, valószínűleg karácsony ide vagy oda, elképesztő hiszti közepette szakad félbe gombfoci-pályafutásom. A leginkább egy üvegszerű, a közepén hegyes „sapkát” viselő gombra voltam kiakadva, melynek csúcsát apám elképesztő pontossággal célozta meg minden helyzetből.

– „Ő” a Kocsis Sanyi! – árulta el a meccs végén. – Kocka minden idők legjobban fejelő játékosa.

Az évek és a karácsonyi tornák múltak, csak egy dolog nem változott: a valódi Aranycsapatot senki sem tudta legyőzni. Pedig volt jelentkező elég. Próbálkoztak nagybácsik, majd a sógorom, s legutóbb már a nővérem fia is benevezett a 2004-es Videotonnal. Kocsis Sanyit – a bűvös Kockát – azonban mind ez idáig senki sem tudta tartani. Talán majd idén. Esetleg jövőre...

Ezek is érdekelhetik