Romakérdés tabuk nélkül, élettér a gyakorlatban

Miben más a cigánykérdés Lengyeltótiban, mint némely más helyen? Egy dologban biztosan: nyíltan beszélnek róla.

Istállónak csak nagy jóindulattal nevezhető tákolmány az egyik, a sárba lógva száradó ruhák a másik udvaron. Odébb hanyagul öltöztetett, maszatos arcú lurkó dacol a szokatlanul hideg októberrel, anyja behívja a viskóba, ahol nem feltétlenül van melegebb.

A következő portát felveri a gaz, legalább nem lesz sáros a cipő. Üdítő kivétel persze akad: őket arról ismerni meg, hogy kiteszik a kukát a járat érkezésének napján. A többségéről viszont nem lehet tudni, hol köt ki a szemete, bár aki a temető környékén pár hete körülnézett, annak volt valami sejtése. Ez az a városrész, ahol a hétköznap délelőtt ellenére szinte mindenhol láttunk valakit az udvarokon.

Alig egy utcával tovább nyoma sincs életnek. „Ez a ház eladó” – ilyesmi őrzi csak az emberi kéz nyomát, na meg a lenyírt fű, az udvart - úgy tűnik - a távollét ellenére is rendben tartják. Ahonnan nem mentek el, ott paprikát is raknak a kertbe, s elgereblyézik a virágágyást. Ez nem romák lakta rész, de úgy tűnik, már másoké sem.

– Újtelepnek nevezték el annak idején, az volt a terv, hogy majd errefelé terjeszkedik a város – így Zsombok Lajos, Lengyeltóti polgármestere. A városé, mely legutóbb a temetőben legelésző lovakról, no meg hátrahagyott ürülékükről szóló lakossági panasz nyomán volt címlapon. Akkor ajánlotta fel a városvezető: az alpolgármesterrel együtt megmutatja, mik is az évtizedes gondok a temető környékén, ahol a cigányok laknak.

– A hatvanas évek végén költöztették ide a templom alatt lakó három roma családot, akik aztán belakták a területet, sokasodtak – emlékezett vissza a városvezető, aki elmondta: közben az újtelep virágzó jövőjének reményében még vagy kétszáz telket jelölt ki az önkormányzat, melyeket aztán mégsem tudtak értékesíteni többé. Elköltöztek még azok is, akik építkeztek ugyan, de úgy érezték: lehetetlenné vált életük az egészen más kultúrát képviselő romák között. Házaikat eladni persze nem tudják.

– Ki venne itt házat? – zárja rövidre a polgármester. – Az örök problémák: szétdobálják a szemetet, elfoglalnak olyan területeket, amelyik nem az övék, építési engedély nélkül építenek nem lakás céljára szolgáló építményeket. Legutóbb épp kecskéket láttunk a temetőben legelni.

Zsombok Lajos a kistérség összes intézményét magában foglaló tóti iskola főigazgatójaként vitte eddig sikerre a hátrányos helyzetű gyerekek integrációját. A gondokat tehát jól ismeri, s vannak tapasztalatok, melyekből építkezni lehet, ugyanakkor leszögezi: ha valaki, akkor 32 éves tóti pedagógusi múlttal ő az, aki nem foghatja az iskolára a kudarcokat, hiszen a felnőtt tóti romák egy részét ő is tanította. Abban viszont biztos, a problémákat nem elkendőzni kell, hanem őszintén beszélni róla. De van még, amihez a települési vezető szerint kétség nem fér: a szélsőségek egyik irányban sem elfogadhatók.

– A cigányság túltámogatottsága mítosszá vált, és óriási ellenállást váltott ki a társadalomban – így Zsombok Lajos. – A pozitív diszkrimináció nem azt jelenti, hogy minden felelősség alól mentesítek. Az elmúlt időszak negatív hozadéka, hogy az egyenlő bánásmódból „egyenlőbb bánásmód” lett. A kiskölyök nem tehet róla, hogy hova született, s mi az iskolában mindent megteszünk azért, hogy legyen mit ennie és minél többet lefaragjunk a hátrányaiból. A felnőttet viszont felelősség terheli tetteiért – szögezte le a polgármester.

– A temető csendjének megkövetelése, a kegyeleti dolgok szem előtt tartása nem etnikai hovatartozás kérdése – veszi át a szót Dankó József alpolgármester. A másik végletet, mint ugyancsak járhatatlan utat így példázza: – Ha sarokba szorítunk egy macskát, annak mi lesz a vége? Nekemugrik, végigkarmol és elszalad. Nem ez az agresszivitást előcsaló hozzáállás a megoldás a romákkal szemben sem. A közhangulatnak nem arról kell szólnia, hogy „Majd mi megmutatjuk!” Kemény szankciókkal valószínűleg nem leszünk semmivel előrébb. Viszont mindennek van határa. Amikor a jószándékom ellenére belémrúgnak, akkor ne tessék elvárni, hogy nem lépek – fogalmaz az alpolgármester.

– Angela Merkel mondta ki első európai politikusként a napokban, hogy a multikulturalizmus megbukott. A többségi normákhoz tehát mindenkinek alkalmazkodnia kell, minden állampolgárra ugyanazok a törvények vonatkoznak – mutatott rá Zsombok Lajos. Lengyeltóti vezetői szerint egyébként a megoldásnak - ha úgy tetszik, az integrációnak - két módja van, ezek egyike a mintaadás, melynek alapja persze, hogy megértjük: nem követheti a többségi normákat, szokásokat, aki nem azok közt szocializálódott. Mindenki tanulja valahol, hogy az evés előtt kezet kell mosni, s persze a kaput is az csukja be nagyobb eséllyel maga után, aki olyan helyen nőtt fel, ahol volt kerítés, azaz volt mit becsukni.

– Amikor az iskolában felújítottuk a mosdókat, vécéket, attól fogva egy gyerek sem érzett hajlamot arra, hogy tovább rongáljon – példázza az exigazgató. Elmondta: a tóti temető környékén is ez fog történni, úgy követelik meg a rendet, hogy az természetessé váljon. A másik kulcstényező szerinte az odafigyelés.



– A szociológia atyjának tartott Durkheim mondta, hogy mindig az integráló erőt kell keresni. Ha az integráló erő, hogy valamit naponta számon kérnek rajtam, akkor azt kell megtenni – a polgármester úgy gondolja,  a településőrökkel és a családgondozóval együttműködve tudják megvalósítani, hogy nap mint nap legyen, aki kijár a romák lakta részre. Ez egyébként nem példanélküli Tótiban, régebben volt olyan szociális munkatárs, aki ezt tette, odafigyelésének köszönhetően többen gazdálkodni kezdtek elhanyagolt kertjeikben.

S ha az ember erre hallja is a reakciókat, melyek azt róják fel, hogy az adófizetők pénzéből kell munkaerőt felvenni vagy konténereket rendelni a szemétnek, azon nem lepődhetünk meg a részletezett ellenérzések miatt. A lengyeltóti vezetők szerint viszont a település saját, jól felfogott érdeke, hogy a többségi normákhoz való alkalmazkodás tanulásában és elfogadásában segítse azokat, akik ma még úgy gondolják: lehet napról napra fényszóró vagy gyerekülés nélkül autózni, hisz egy-két nap közérdekű munkával letudható.


Zsombok Lajos polgármester: nem szeretnélek munkaidőben a talicskában fekve látni!

Így jó lesz Lajos bá''? – valószínűleg, amikor azt a betűt kanyarította elsős írásfüzetébe, akkor is ezzel a hanglejtéssel kérdezte Zsombok Lajost a ma már harminchoz közeli férfi. Hiába, kell a tekintély, akit elfogadnak, de nincs minden hátrányos helyzetű embernek akkora szerencséje, hogy ott áll mellette egykori tanítója, aki mellesleg polgármester. A helyszín viszont most nem a katedra, hanem a tóti temető. Vagy féltucatnyi közmunkás rakja a tűzre a gallyakat, s gyűjti a szemetet.

– Közmunkán mindig az az első, hogy a saját környékükön rendet raknak – így a polgármester. Mindenszentek előtt adott volt a helyszín, no meg a múltkori panaszok nyomán a lovak temetőben díszelgő ürülékéről megjelent cikk megtette a hatását. Gőzerővel dolgozott ottjártunkkor a temető rendjéért felelős vállalkozó is.

– A magyarok közt is van ám házsártos – ezt már kérdésünkre mondja az egyik munkás, amikor tudakoljuk: miért hírlik, hogy koszosabb a romák lakta településrész? – Dolgoztunk már lenn is olyan helyen, hogy azt mondtuk a rendetlenségre: húha! Azért dobálják ám el a szemetet, mert sokan nem fizetik a szemétdíjat. A kukáskocsi nem jön be, de más lenne ám, ha ez itt aszfaltos lenne – mutat a temető előtti útszakaszra, mint a romák lakta rész egyetlen földesútjára a férfi.

– Megígérem, hogy kijövök holnap is – búcsúzkodik Zsombok Lajos, miközben nyugtázzuk: valami elkezdődött. Hogy a siker átmeneti vagy tartós lesz, még rejtély. A polgármester mindenesetre távozóban még szól a közmunkások egyikének: – Aztán legközelebb nem szeretnélek ám munkaidőben a talicskában fekve látni!