Közélet

2012.02.15. 07:48

Keserű füstölgés, a dunántúli selyem lassú halála

Már csak két és fél hektáron termesztenek dohányt Szulokban, pedig anno még fajtát is elneveztek a somogyi faluról.

Vas András

A jellegzetes, utcára nyíló verandák nagy részét már befalazták, hiába no, az ősök nem tudhatták, hogy az utódoknak milyen közbiztonsággal kell együtt élniük a 21. században. Ennél sokkal feltűnőbb, hogy eltűntek az udvarokból a pajták: ha valaki végigautózik Szulokon, talán el sem hiszi, hogy nem is olyan régen, alig negyed százada a falu a hazai dohánytermesztés fellegvárának számított, s több mint kétszáz portán foglalatoskodtak vele.

Az sem véletlen, hogy a Barcs melletti település írta be magát a magyar dohány történelmébe: a török időkben elpusztult, s a 18. század első felében Württembergből betelepült svábok munkabírása, kitartása kellett hozzá, hogy a kényes és törődést igénylő növény meghonosodjon Somogyban. No és, hogy a Széchenyiek által letelepített németek az eredeti szénégetés során felégessék a környékbeli erdőket, s fa hiányában új megélhetés után nézzenek. A dohány és a falu neve összefonódott: még a növényt megtámadó mozaikbetegség első, 1887-es hazai megjelenése is ide kötődik...

– Messze földön híres volt a szuloki dohány – állítja Dibuz Józsefné, a helyi dohánytermesztés utolsó mohikánja, aki férjével még mindig 2,5 hektáron termeszti. – Különleges magja volt, de még a rendszerváltás előtt áttért mindenki a pallagira, amit Debrecenben nemesítettek ki. A mienk túlságosan durva szövetű volt.

Magyarországon több mint ötezer hektáron termesztenek dohányt, ennek nagyobb része Virginia, a kisebb a Burley nemesítése, a pallagi. Előbbi az Észak-Alföldön terjedt el, termesztése – mivel kamrákban szárítják mesterséges fűtéssel – drágább, mint a pallagi, melyet az őszi időjárás érlel tökéletesre a dohánypajtákban. Melyek alig két évtized alatt tűntek el Szulokból.
– Elöregedett a falu, az idősek már nem bírják ezt a munkát – magyarázza Dibuz Józsefné –, a fiataloknak pedig eszükben sincs ilyen kemény, s valahol, mondjuk ki, piszkos munkát választani.

Merthogy törésidőben, amikor hajnaltól délig „szüretelik” a termést, délután pedig felfűzik, bizony könyékig befeketedik a dohánnyal foglalkozó keze a nikotintól.
– Az első napokban éjjel nem is tudunk aludni – teszi hozzá –, ugyanis a nikotin a levelekről a bőrön át is felszívódik, s fel vagyunk pörögve tőle. A dohánytermesztés hanyatlásához – vált vissza az előbbi témára – az is hozzájárult, hogy megszűnt a megye legnagyobb termelőszövetkezete, az Aranyhomok, mely a krumpli mellett a dohányra szakosodott. Egyéni termelőként pedig sokan felhagytak a dohánnyal.

Dibuz Józsefné kitartott. A téesz egykori dohány-ágazatvezetőjeként furcsa is lett volna, ha ő fordít hátat a hajdan az egész környéknek megélhetést nyújtó növénynek. Hosszú éveken át öt hektáron dohányzott, tavaly felére csökkentették a termőterületet.
– Nem bírjuk már a korábbi tempót – ismeri el.

Amerikázásról a megfeleződött birtokon sincs szó: március közepén, József-nap táján kell kitenni fólia alá a magvakat, illetve mostanság – haladva a korral – az úsztatott palántákat. Melyek a májusi fagyos szentek után kerülnek ki a szabadba, július közepéig, míg megkezdődhet a szüret, letetejezik és vegyszerezik. A nyár közepén először az aljlevelek kezdenek sárgulni, így ezeket törik először, majd folyamatosan a felsőleveleket.
– Az aljlevelek mennek a cigarettába – avat a rejtelmekbe –, a felsőkből lesz a szivarboríték.

De csak szárítás után. A pallagi fajta felfűzve kerül a pajtába, tavaly tíz kilométernyi madzagot kellett kihúzni Dibuzéknál. Elképzelni sem tudjuk, hová fér el ennyi, ám a pajtába lépve hamar megvilágosodunk. S elborzadunk.

A jó tíz méter magas épület hat pajtafülkére oszlik, mindegyikben méterenként sorakoznak a rudak, egészen a tetőig.
– Ez a fináncjáró – mutatja Dibuz Józsefné. – Annak idején ezen másztak fel a fináncok, hogy megszámolják, mekkora lesz a termés. Ezen mászkálunk mi is...

Cirkuszi akrobaták is belesápadnának a mutatványba, ám egy igazi dohánytermesztőnek nincs – ha van, nagy pech... – tériszonya. S jó két hónap alatt szépen egyesével tűvel felfűzi a dohányleveleket, a füzéreket nagy kampókkal a gerendák közé erősíti. Egy sor négy méter, erre nagyjából háromszáz levél fér: tavaly csaknem háromnegyedmillió levelet kellett felfűzniük – egyesével...

– Negyven éve csináljuk – feleli, amikor feltesszük a nem túl eredeti kérdést: nem unalmas? – Ebből élünk, ez már egyfajta tradíció. És bizony bánt, hogy velünk ki is hal majd. Pedig a szuloki homokos, kicsit savanyú talaj a legideálisabb a dohánynak. Nem véletlen, hogy nálunk nagyobb levelű, s szebb, barna a növény, mint az Alföldön. Nálunk tizennégy-tizenhat szivarborítékot is kiad egy levél.

Utóbbi az erek közötti finom növényszövetet jelenti, persze a szár és az erek sem vesznek kárba, beledarálják a „töltelékbe”: az egy-egy kevésbé eldolgozott darabot a bagósok finánclábként ismerik.
– A szárításnál figyelni kell, hogy a fagy előtt bebálázza az ember a leveleket – folytatja Dibuz Józsefné. – Tévhit, hogy a dohány szárítva jó, nem véletlen, hogy a szulokit csak dunántúli selyemként emlegetik.

A gyárakban felvágják, kifőzik, közben cukrozzák, ízesítik, majd leszűrik, megszárítják és aprítják-törik: ez kerül a pipadohányba, cigarettába.
– Mi is szoktunk egy adagot kifőzni – állítja –, bár idehaza senki sem dohányzik. Sőt, általában a dohányosok a legritkább esetben dohányosok...



A kifőzött levet viszont megbecsülik, húszszoros hígításban kiváló tetű- és atkairtó a veteményesben. Nincs semmi vegyszermaradvány utána.
– Minden része értékes. Nem is értem, miért nem csinálja rajtunk kívül senki. Dolgozni kell vele, elismerem, a segélyért egyszerűbb sorba állni. Igaz, nekem lesülne a bőr a képemről, ha így akarnék pénzhez jutni, amikor bírom még erővel. Ez is mutatja, hogy a hajdan becsületes, dolgos svábjairól híres Szulok lassan már csak az öregek emlékezetében él. Ez már nem az a falu, ami akár negyed százada is volt – mereng el. – A rendszerváltásnál még ezerkétszázan éltek itt, ma úgy hat és félszázan. A földön kívül nincs munka, a többség panaszkodik is a megélhetés miatt. Pedig itt van az orruk előtt: a dunántúli selyem, ha foglalkoznak vele, meghálálja...

Szépet álmodnak tőle

„Aki ennek füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja, elalszik, és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szívet kap tőle. Ez elűzi a pestist, a pacsétot, a hideglelést...” – írta le Jókai a magyarok első találkozását a dohánnyal, melyet a 16. században ismert meg Európa, miután Kolombusz felfedezte őshazáját. Az első palántákat Bornemissza Pál püspök honosította meg Erdélyben 1568-ban, de a pipázás szokása csak a következő évszázadban terjedt el. Különféle tiltórendeletek után a hazai dohánytermesztés a 18. században kezdett elterjedni az Alföldön, majd Tolnában és Baranyában. A dohányzás Magyarországon népszokássá vált – Huszka Jenő a Lili bárónőben meg is zenésítette: Cigaretta-keringő –, s idehaza évente mintegy 24 millió szivart és 15 milliárd cigarettát gyártanak.

Címkék#barcs
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!