Más, ha mondod, más, ha hallgatod - félreértett szavak nyomában

Létezik egy kommunikációs technika, amelyet gyakran alkalmaznak a párterápiában, de életünk más területein is nagyon hasznos lehet. Gyakorlatilag ezt használják a segítő foglalkozásúak a klienseikkel, és ez volna minden emberi kommunikáció alapja: a valódi figyelem egyik kifejezése.



A lényege röviden, hogy az egyik fél mond valamit a másiknak. Egy egyszerű, egyes szám első személyű, kijelentő mondatban közli egy érzését, gondolatát, megfigyelését, akármit. A másik pedig anélkül, hogy értelmezné magában ezt a kijelentést, kommentálná valahogy, esetleg reagálna rá, pusztán megismétli a saját szavaival a hallottakat, és visszaigazolást kér, hogy jól értette-e.

Nem hangzik túl bonyolultnak. Mégis, amennyire egyszerű a képlete, gyakran annyira nehezen tudjuk megvalósítani. Megszoktuk, hogy ha hallunk valamit, azt az agyunk észrevétlenül lefordítja magának, hozzákeveri személyes tapasztalatainkat, érzéseinket, előfeltevéseinket és ezer más összetevőt, és a válaszunk - talán automatikusan, gondolkodás nélkül – pillanatok alatt meg is születik. Ez a fajta visszajelzés, visszakérdezés (hivatalos nevén: tükrözés) egyrészt fel sem merül bennünk, másrészt ha tudunk is róla, és direkt, tudatosan akarjuk gyakorolni, eleinte igencsak mesterkéltnek tűnhet, ráadásul jócskán lelassítja a beszélgetést.



Ugyanakkor nagyon sok félreértés, konfliktus, egymás mellett elbeszélés kikerülhető vele. Sok felnőtt férfi és nő a gyakorlat során élte meg először életében azt, hogy úgy érezte, megértették, és a másik valóban azt hallotta, amit ő mondani akart… Mert általában természetesnek vesszük, hogy akikkel egy nyelvet beszélünk, azoknak értjük a szavait, nem kell magyarázni a jelentéseket, körbeírni dolgokat; elég, ha mond valamit, mi meg válaszolunk rá.
Ha például azt mondom: szék, mindenki előtt megjelenik egy ülőalkalmatosság. Tudjuk, mire való, mit jelent a „szék”. De hogy kinek milyen színű, formájú, stílusú szék jelenik meg lelki szemei előtt, pláne hogy milyen élmények kapcsolódnak hozzá, milyen érzelmi töltetek fogják még árnyalni azt a széket, az annyi féle lesz, ahányan elképzeljük. És ez még csak egy nagyon hétköznapi tárgy.

Ha azt mondom: „Láttam egy pókot”, az bennem valamilyen élményhez fog kapcsolódni. Ha - a megszokott beszélgetési forgatókönyv szerint - erre a hallgató nem kérdez rá, a saját élményei, érzései, tapasztalatai szerint fog reagálni. Mondhatja például ujjongva, hogy: „Tényleg? Hol? De jó neked!”, mert neki éppen ez a kedvenc állata, és szenvedélyesen gyűjti őket. Vagy mondhatja azt is, hogy „A fenébe, már megint nem takarítottam ki rendesen a lakást.” Vagy sok minden mást. De ha én azért préseltem ki a számon ezt a mondatot, mert fóbiám van, rettegek a pókoktól, és még mindig remeg a lábam a két órával ezelőtti látványtól, egyik esetben sem fogom azt megélni, hogy megértettek. Hogy érdemes volt megosztanom valamit a másikkal, hogy figyelt rám, hogy mellettem áll, támogat, és így tovább. És ez még csak egy nagyon hétköznapi pók, és egy nagyon hétköznapi mondat.

Ha a legalapvetőbb dolgok, események is ennyiféleképpen érthetők, képzeljük el, mennyi jelentést hordozhat egy-egy szó, kifejezés, mondat, amikor bonyolult érzelmekről, esetleg számunkra sem beazonosítható érzésekről beszélünk. Ha mindennapi beszélgetéseinkben nem vesszük a fáradságot az alapjelentések megértésére, és válaszainkban azonnal arra reagálunk csak, amit belőlünk előhívnak a hallottak, nagy eséllyel adunk teret a félreértéseknek, vagy beszélünk három mondat múlva valami egészen másról, mint amiről eredetileg elkezdtünk.



Hogy néz ez ki a fenti gyakorlat tükrében? Mondjuk a párunk/ barátunk/ barátnőnk azt mondja nekünk: „Elkeserített, hogy amikor megpróbáltam elmondani, mi bánt, úgy éreztem, lerázol.” A megszokott kommunikációs sémáink szerint erre azonnal vagy védekezni, vagy támadni kezdünk: „Nem is ráztalak le, csak éppen hívtak az irodából / el kellett zárnom a gázt a leves alatt / pisilnem kellett, stb.” Vagy : „Te sem hallgattál végig, amikor tegnap el akartam mesélni a napomat”. Vagy: „Ne beszélj hülyeségeket, nagyon is figyeltem rád.” Erre ő kezd támadni vagy védekezni, arra, amit ő hallott (megszorozva azzal, hogy közben újra megélte a meg nem értettséget), és két mondaton belül már repkednek is a tányérok. Pedig eredetileg ő csak annyit akart mondani, hogy több figyelemre volna szüksége tőlünk.

Borzasztó nehéz lelassítani gondolatainkat, zárójelbe tenni magunkat és reakciók, értelmezések, magyarázkodás, védekezés vagy támadás helyett mindössze az ő szavai tükrözni vissza. A fenti esetben például csak annyit válaszolni: „Rosszul esett neked, hogy amikor a bánatodról akartál beszélni, úgy érezted, nem figyelek eléggé. Jól értem?”
Aztán majd ő megmondja, hogy igen vagy nem. Ha nem, pontosíthatunk, amíg végleg azt nem érzi, hogy ez az, ezt akartam mondani. Akármit érzünk is mi magunk az első mondat hallatán – az majd egy következő lépés lesz, amikor szerepet cserélünk. Akkor elmondhatjuk mi is, mit gondolunk az egészről - egyes szám első személyben, nem egy „Ez
hülyeség!” felkiáltással befejezve az egész beszélgetést.

Családi, baráti beszélgetésekben, állásinterjúkon, munkahelyen, a legbanálisabb helyzetekben is kifizetődő lehet, ha meg tudjuk ezt tanulni. Először bizonyosan nagyon mesterkéltnek tűnik. A másik talán hülyének is néz, mit nem lehetett érteni azon, amit mondott. Hosszútávon mégis nagyon megkönnyítheti a problémás helyzeteket, ha segítségével minimálisra tudjuk csökkenteni legalább a másik és köztünk fennálló szemantikai különbségeket.

Egyszerűnek hangzó, de rengeteg gyakorlást kívánó feladat ez. Jutalmunk azonban életünk szinte minden területén jelentkezik majd: nem csak a hatékonyabb kommunikációban, de elmélyülő kapcsolatainkban, emberi találkozásainkban is.
,,Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult."

Kérdezz Pál Judittól!

Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz. Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

Lovaglás a szavakon. Pál Judit, coach-mediátor Kérdezz Pál Judittól! Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz. Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

-->