Hűtlenség, fájdalom, halál: mi jöjjön a könnyek után?

Sok oka lehet, miért érezzük szükségszerűnek, hogy fájdalmainkat el kell rejtenünk – ha lehet, még magunk elől is. Kultúránk, társadalmunk, családi mintáink már kora gyerekkortól arra szoktatnak minket, hogy a fájdalomnak, szomorúságnak, elkeseredettségnek nincs létjogosultsága; mindez csak a gyengeség, erőtlenség jele. Elég, ha megfigyeljük, miket mondunk már a kicsi gyerekeknek is, ha sírnak, beütik a lábukat, elesnek. „Ugyan már, katona dolog!” „Egy nagyfiú/nagylány nem sír ilyen apróságokon!” „Nézd meg a Pistikét /Mancikát, ő bezzeg nem nyafog!” Vagy egyenesen kinevetjük, kigúnyoljuk őket. Pedig az ő világukban az az apróság, nyafogás akkor és ott bizony komoly esemény is lehet.
Nem ismerjük el a fájdalmukat, és nem adunk nekik időt, lehetőséget rá, hogy átéljék, megtanulják elviselni, kialakítsák a különböző mélységű fájdalmakkal való megküzdési módjaikat és úgy lépjenek tovább. Néha elég lenne egy-egy mondat, amivel tudtukra adjuk: „értelek, tudom, hogy fáj, de ez természetes, hozzátartozik az élethez, elmúlik, és hamarosan újra jól érezheted magad”.



A fizikai panaszokat talán még jobban toleráljuk, mint a lelkieket. Fájdalmak pedig folyamatosan kísérni fogják az életünket, ez biztos. Nem kellenek ahhoz nagy tragédiák, hogy az embernek fájjon valami – de hogy hogyan tud ezekkel megküzdeni, hol és miben lel majd vigaszt, és hogyan tud túljutni rajtuk, azt már korai éveiben elkezdi megtanulni.
Akinek elismerik a fájdalmát, azt tanulhatja, hogy érzése jogos, „normális”, természetes, és idővel kialakítja a rá jellemző feldolgozási módot is. Aminek része lehet az is, hogy elmondja, beszél róla, megosztja, mert tudja, megértik, és sokkal könnyebbé válik a teher, ha megoszthatja valakivel. Aki azt tanulta, hogy mindenféle fájdalom nevetséges, igazából semmiség, szólni is kár róla, csak gúny tárgyává válik, gyengeségét leplezi le ezzel – az is kialakítja a rá jellemző megküzdési módot. Legfeljebb ez nem lesz olyan hatékony. Leginkább az elfojtásra épül, struccpolitikára, ami előbb-utóbb valamilyen formában visszatér majd.

Felnőtt korukra aztán sokan újabb érvgyűjteményt szereznek be a hozott minták megerősítésére. Rosszul értelmezett pozitív életszemlélet, a barátok, családtagok tehermentesítése, a rendíthetetlen erő látszatának fenntartása arra ösztönzi őket, hogy elhitessék magukkal és a környezetükkel, nekik semmi nem fáj.



Aki pedig nem tud, nem mer szembenézni saját fájdalmával, az továbblépni sem fog tudni – és másokat vigasztalni sem. Mert a saját fájdalmunkat még ideig-óráig csak el tudjuk fojtani, bele tudjuk ölni valami örökös teszek-veszekbe, figyelemelterelésbe, pótcselekvésbe, de a másét nem. Ilyenkor jönnek az üres frázisok, cserbenhagyások, gyors, instant „megoldások”. Amik persze saját lelkiismeretük megnyugtatására talán megfelelők lehetnek, de vigasztalásnak semmiképp.

Tegyük fel például, hogy a legjobb barátom felesége szó nélkül lelépett a gyerekekkel. Fáj nekem, hogy szenvedni látom, de hát a saját fájdalmamat sem viselem el, úgyhogy gyorsan le kell tudnom a témát. „Nem is érdemli meg az a ribanc, hogy foglalkozz vele, gyere, elmegyünk sörözni, az kell neked.” Vagy a barátnőmnek meghalt az anyukája. „Hát igen, sajnálom, de ne sírj, ő már jó helyen van.” Vagy a testvéremet kirúgták az állásából. „Ó, bárkivel előfordulhat, de most legalább mindenre van időd!” Mint amikor a gyereknek azt mondjuk, „Katona dolog”.

Pedig legtöbbször csak arra volna szükségük, hogy végighallgassák őket, és valakivel osztozhassanak a fájdalmukban. Hogy megértsék őket. De ha a magam fájdalmát sem bírom el, hogyan tudnám pár percre is  magamra venni valaki másét? Maradnak hát az üres frázisok, vagy hogy elkerülöm, amíg majdcsak megoldja a problémáját…
Lelki fejlődésünk egyik építőköve, hogy megtanulunk bánni a fájdalommal. Megélni és megtapasztalni, hogy „hadd fájjon, hagyom”. Egy ideig. Aztán továbblépek. És egy idő után már fájdalom nélkül tudok emlékezni arra az eseményre. Ebből is tudom, hogy valóban továbbléptem.

Kérdezz Pál Judittól!

Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz. Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

-->