Senkit nem kímél: ijesztő, félelmetes, és bármikor ránk törhet

Bár gyakran használjuk szinonimaként, a magány nem azonos az egyedülléttel. Nem minden egyedül élő ember lesz egyben magányos is, miközben sokan egy család, baráti kör vagy nagyobb társaság közepén is megélik ezt az érzést.
Amikor egyedül vagyok, alapvetően jól érzem magam. Mindegy, hogy magamban mélyülök-e el éppen, kellemes vagy kellemetlen időszakomat élem-e, a fejlődésem érdekében szembesülök-e bizonyos érzelmekkel, eseményekkel, egyszerűen megfelelő és kielégítő társaságnak élem meg magamat. Akár valamilyen kellemes tevékenység közben, akár csak úgy, semmit nem csinálva, pihenve, lebegve: rendben van körülöttem a világ, és rendben vagyok benne én is.



Amikor magányos vagyok, semmi nincs rendben. Óriási hiányokat élek meg. Úgy érzem, bár szeretnék, mégsem tudok megfelelő kapcsolatokat kialakítani vagy tartósan fenntartani – az életemből (rettenetesen) hiányoznak a kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatok. Nem tudom megadni senkinek, és nem kapom meg senkitől a számomra szükséges figyelmet, szeretetet, törődést, azaz a legszükségesebb érzelmeket. És ehhez még csak egyedül sem kell lennem; megélhetem egy párkapcsolatban, nagyobb társaságban ugyanúgy, mint a szobám sarkában.

A magány érzése lehet átmeneti vagy állandósult állapot is az ember életében. Bárkit utolérhet – kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, nőket és férfiakat egyaránt. Olykor általánosítjuk az egész életünkre, olykor kimondottan egy-egy személy hiányához kötjük – azért érzem olyan magányosnak magam, mert az anyukám / a testvérem / a szerelmem nem vesz rólam tudomást. Máskor meg kimondottan arra vágyunk, hogy egy kicsit megmártózhassunk a magány fájdalmában, és megújulva léphessünk tovább.
Ahogy minden érzelem, a magány is nagyon különböző lehet mindenki számára. Vannak, akik már néhány órás egyedüllétet is nehezen viselnek, magányként élik meg a legrövidebb elszakadást is a szeretteiktől. Mások akár évekig is jól megvannak egyedül, és fel sem merül bennük, hogy bármi / bárki is hiányozna a világukból.



Ha megkérdeznénk a magukat magányosnak érző embereket, miért alakult így az életük, valószínűleg kétféle indok köré csoportosulnánk a válaszok. Lennének, akik a külső körülményekben, és akik saját személyiségükben találnák meg a magyarázatot. A zárkózottság, félénkség, bátortalanság, tartózkodás, kisebbrendűségi érzés, vagy a kommunikációs készségek, esetleg a bizalom hiánya ugyanúgy gátja lehet a kölcsönösségen alapuló kapcsolatoknak, mint a külső körülmények támasztotta akadályok. Előfordulhat, hogy korunk, fizikai állapotunk, munkaidő-beosztásunk, a pénztelenség nem teszik lehetővé, hogy barátságokat ápoljunk, vagy új ismeretségeket kössünk. Vagy hogy valamiért (ennek ismét számtalan oka lehet), nem elég erős vagy gyakori a kapcsolatunk a szeretteinkkel. Vagy hogy lakóhelyünkön hiányoznak a kapcsolatok kialakításához, ismerkedéshez szükséges helyek, lehetőségek.

Akármi legyen is a magyarázat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az emberi kapcsolatok mindenki életében nagyon fontos szerepet töltenek be. A felszínesebbeknek is, a mélyebbeknek is megvan a maguk szerepe. Ezeken keresztül tanuljuk és gyakoroljuk a személyiségünket megerősítő viselkedésformákat (akár olyan apróságokat is, mint a mosolygás), éljük meg az emberi kapcsolódások, a valakihez /valahova tartozás, a kölcsönös megértés érzését. Segítenek eligazodni külső és belső világunkban, kapcsolatban maradni az objektív valósággal, miközben saját, szubjektív valóságunkról, személyiségünkről is képet kaphatunk általuk.

Hiányukban egy idő után bezárkózunk, nem csak a világgal való kapcsolatunk torzulhat, de mi magunk is; közérzetünk romlik, önbizalmunk (általában a bizalmunk), önértékelésünk csökken, közömbössé, cinikussá válhatunk, elszigetelődhetünk.
Ha szenvedünk magányunktól, de nem akarunk egyre rosszabb állapotba kerülni, mindenképpen szembe kell néznünk állapotunkkal. Megoldás lehet az is, ha elfogadjuk és megtanulunk vele élni – így már nem érezzük magunkat kevesebbnek pusztán emiatt, és nem okoz annyi bánatot. Még jobb megoldás azonban, ha úgy fogadjuk el, hogy közben megpróbáljuk legyőzni, úrrá lenni rajta és leküzdeni.

Megtalálni a konkrét okokat, és azok ellen dolgozni. Persze eleinte csak apró lépésekben. Felújítani régi ismeretségeket, keresni az újabbakat (megdicsérni a kolléganő frizuráját, kedvesen szép napot kívánni az eladónak, stb.), fejleszteni kommunikációs készségeinket – megvizsgálni magunkat, hogyan, mivel tehetnénk „barátságosabb hatást”. Egy-egy apró lépés messzire is vihet, egy kedves gesztus, váratlan mosoly akár nagy változásokhoz is vezethet. Sokan küzdenek ugyanezzel a problémával, és ha megérzik a hasonlóságot, könnyebben nyitnak ők is.
A változtatáshoz a legfontosabb, hogy elhiggyük, akárhogy volt eddig, rajtunk múlik, hogyan tovább. Ha komolyan elhatároztuk, hogy kilépünk magányunk falaiból, megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb eszközöket is a változáshoz.

Kérdezz Pál Judittól!

Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz. Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

-->