Az élet nélküled..., nem lehet csak eltűnni hirtelen

Ha egy veszteség után idővel tovább akarunk lépni, és újra teljes életet szeretnénk élni, elengedhetetlen, hogy „megtanuljunk gyászolni”. A legnagyobb veszteség az emberek többsége számára egy közeli hozzátartozó halálát jelenti, de mindennapi életünkben nagyon sok olyan esemény történhet velünk, amely következtében nagyon hasonló folyamaton megyünk keresztül. Ilyen lehet a szakítás vagy válás, állásunk, házi kedvencünk, de akár kedvenc tárgyaink elvesztése is, egészségünk megromlása, a gyerekek kirepülése, egy költözés – bármi, ami addig hozzájárult kellemes közérzetünkhöz, érzelmi biztonságérzetünkhöz.



A veszteségek feldolgozása sok időbe telik, és saját magunk számára is megdöbbentő érzelmi hullámvasúttal járhat együtt. A gyászévnek nem csak azért volt (van) óriási jelentősége életünkben, mert az idő majd mindent begyógyít, hanem mert ennek során éljük meg az „örök első alkalmat” valami/valaki nélkül, ami/aki sokat jelentett számunkra: az első tavaszt, karácsonyt, születésnapot, sétát, reggelit és vacsorát…

Mindent, amire szükségünk van ahhoz, hogy valamikor majd visszatérhessünk régi, kiegyensúlyozott, örömre képes önmagunkhoz, és újabb kapcsolatokat, kötődéseket alakíthassunk ki. Ezt pedig akkor tudjuk megtenni, ha előtte végigjártuk a gyászfolyamat minden fájdalmas állomását, anélkül, hogy bármelyikbe végleg beleragadtunk volna.

A fázisok általában a jellemző érzelemről vagy céljukról kapják nevüket – a következő lista is csak egy a lehetséges elnevezések közül. Ezek: 1. tagadás, 2. tiltakozás és harag, 3. fájdalom, 4. félelem, 5. elfogadás, 6. új élet kialakítása, 7. megbocsátás, 8. hála. Persze nem ilyen vegytisztán és szépen, maguktól sorjázva követik egymást, sokszor keverednek, újra-újra visszatérnek, vagy éppen úgy érezzük, egyszerre van jelen mindannyi, mi pedig fél másodpercenként ugrándozunk a legtávolabbi végletek között…

Biztosan mindannyian találkoztunk már olyan helyzetekkel, amelyekben első reakciónk az „az nem lehet”, „ez nem is velem történik”, „biztosan elnézték / összekeverték / elszámolták /  meggondolja magát / visszajön” volt. A tagadás rövid időre megvéd minket a gyásztól, de ha hosszú ideig benne maradunk, számtalan újabb problémát is szülhet.

Nincsenek kőbe vésett szabályok, melyik fázisra mennyi napot, hetet, hónapot szentelhetünk, de sokat segíthet a feldolgozásban, ha – saját belátásunk szerint – határidőket adunk magunknak, amelyeket megpróbálunk betartani. Például ha azt mondjuk, „két hónapig sírhatok, sajnálhatom magam, hisztizhetek, amikor csak akarok, utána majd napi egy órát/tíz percet" és így tovább.

A tagadást általában a tiltakozás, fogadkozás, Istennel (bármilyen felsőbb erővel) való alkudozás, majd a harag és düh időszaka követi. „Ha meggyógyulok, nagyon egészségesen fogok élni, kedves leszek mindenkivel és törődök a családommal, csak múlaszd már el ez a nyavalyát”. „Ha visszajön a feleségem, nem fogok inni többet, de nem hagyhat most itt”. „Esküszöm, soha többet nem fogok késni, de nem rúghat ki”…

Aztán tudatosul, hogy mégis megtörténik mindez, és rettenetesen dühösek leszünk. A világra, magunkra, a másikra, Istenre, az asztal lábára, akármire. Fontos, hogy ezt a haragot, dühöt ne kelljen elfojtanunk, szabadon átélhessük – de az is, hogy megfelelő formában tudjuk kifejezni, ne értelmetlen agresszióba csapjon át.

A harag csillapodtával elárasztja testünket-lelkünket a szomorúság, a fájdalom, a sírhatnék. Sokan azért akadnak el itt, bár látszólag hamar továbbléptek, mert nem merik vállalni ezt a fájdalmat saját maguk vagy mások előtt. Különösen fontos volna ez azoknak a férfiaknak, akik „soha nem sírnak”, nem mutatnak érzelmeket. Van, akinek könnyebb ezt megtenni, ha valakinek kibeszélheti terhét, mások jobban szeretnek magányosan belemerülni fájdalmaikba. Ebben a fázisban még jót tehet az egyedüllét is, akinek az segít, de egy idő után a gyászolás nem történhet egyedül.

Fájdalmunkon túljutva sokszor azt vesszük észre, hogy akár olyan dolgoktól is félünk, amelyektől addig soha. Egy erős kötődés elvesztése mindig félelmet szül, hiszen ismeretlen dolgok következnek. Van, aki a magánytól, van, aki a felelősségtől, az anyagiak megteremtésétől, a gyereke reakcióitól fél. A félelem leküzdésében nagy segítség lehet, ha meg tudjuk fogalmazni, ki tudjuk beszélni érzéseinket, ezzel mintegy újra ajtót nyitva a külvilág, a többi ember, az újabb kapcsolatok kialakítása felé.

Az elfogadás akkor történik meg, amikor érzelmekben is, "aggyal is" átéltük, megsirattuk a veszteséget, és képesek vagyunk elfogadni a tényt, hogy valaminek (életük egy szakaszának) vége. Hívhatnánk elengedésnek is. Csak ezután tudunk „józanabbul” elgondolkodni azon, hogyan és merre tovább, majd idővel új ismeretségek, kötődések felé haladni, terveket szőni a jövőre, élvezni az életet megint.

A megbocsátás nem csak azt foglalja magába, hogy már nem ingerülten, dühösen, értetlenül, kérdésekkel tele tudunk a másikra és kapcsolatunkra gondolni, hanem azt is, hogy "útjára bocsátjuk", és energiáinkat újra magunkra és valaki másra is tudjuk fordítani - újra tudunk adni és elfogadni. 

Ha minden fázis végigjártunk, a legjobb esetben képesek leszünk arra, hogy már ne a fájdalom és harag uraljon minket, hanem örüljünk annak, hogy egyszer ilyen is volt, ez is megtörtént velünk - de már nem hat ránk, nem lesznek tőle negatív érzéseink, csak "hálásak vagyunk, hogy megtörtént”.

Kérdezz Pál Judittól!

Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz. Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

-->