Közélet

2015.10.27. 16:30

Sáfrány már nem álmodik fellépésekről

Méltó helyen szeretné tudni a világhírű kaposvári biciklisakrobata saját készítésű kellékeit.

Márkus Kata

A tősgyökeres, középkorú kaposvári generáció talán még emlékszik az új vásártér szabadtéri előadásaira, melyeket akkoriban a magukat Sáfrán műkerékpáros csoport-nak nevező artisták adtak elő. De aki egyszer látta, biztosan nem felejti el a Fő utcán egykerekű kerékpáron egyensúlyozó fiatalembert sem; az akkor húszas évei végén járó Sáfrán János kerékpárkölcsönző-, és javító mestert, aki később a nemzetközi artista lexikonba is bekerült. A világhírű kerékpáros dinasztia egyik tagja, Sáfrán János ma 74 esztendős fia Nagyberkiben is él, svájci otthona mellett, s van egy nagy álma. Sáfrány János – aki talán egy hivatalnoki elírásnak köszönhetően már ny-nyel írja a nevét – azt szeretné, ha a világon egyedülálló kerékpárok, monociklik, amelyekkel annak idején a világ számos országában felléptek, ne az ócskavas telepen végezzék! Szeretné, ha Kaposváron méltó helyre kerülhetnének, megőrizve a kaposvári biciklis dinasztia világhírnevét. 



– Édesapám eredendően épület-műlakatosnak tanult, aztán húsz évesen, 1924-ben önállósodott – kezdte a család történetét Sáfrány János. – Aztán a harmincas évek elején látott egy cirkuszi bicikliakrobatát, elhatározta, készít egy egykerekűt, s megpróbálja leutánozni a mozdulatokat. Így kezdődött a dolog, s mi öten, négy testvéremmel tulajdonképpen belenőttünk ebbe a világba. A legkisebb testvérünkön kívül mindannyian folytattuk a bicikliakrobatikát, az öcsémmel a kétüléses egykerekűn előadott produkciónk világszámnak számított. Állandó tagjai voltunk a Fővárosi Nagycirkusznak, aztán különböző, főként politikai okok miatt külföldre mentünk. Egy hónapra készültünk Jugoszláviába, végül 15 hónapot töltöttünk ott.

– S onnan már nem is tértek haza?
– Igen, ott döntöttem így. Nem kívánom senkinek azt az érzést, hogy el kellett hagynom Magyarországot. De sajnos abban az időben a politika ellehetetlenített. Dolgoztam Olaszországban, Luxemburgban, Bécsben a Moulin Rouge-ban. S 1975-ben Svájcban telepedtem le.

– A feleségét is ott ismerte meg.
– Amikor először megláttam, már összeállt a fejemben, milyen számokat fogunk közösen előadni. De a lánykérés se volt hétköznapi: az ominózus kérdés elhangzása után hozzátettem: ez a mai napra szól, mert holnap már késő lesz. Úgy néz ki, hatásos volt, mert attól kezdve 18 éven át közösen léptünk fel.

– S született egy kisfiúk, aki három évesen már egykerekűzött.
– S felállított egy Guinness-rekordot: a világ legkisebb, 12 milliméter átmérőjű egykerekűjén karikázott a svájci tévében.

– Az apját követte.
– Én először azzal kerültem be a könyvbe, hogy 18 percet kerekeztem egyfolytában. Aztán több, mint 24 perc lett belőle.

– S miért kellett abbahagyni a profi pályafutást?
– Mert se pénz, se munka nem volt már a szakmában Svájcban se. Ma már nagyon kevés profi nyugati artista van, csak az oroszok, mongolok, kínaiak maradtak talpon. Mert ők borzasztón kevés pénzért csinálják, amit csinálnak, így a többiekre nincs igény. 94-ben abbahagytuk a profi munkát, aztán még évekig hakniztuk.

– Hol volt az utolsó fellépésük?
– 2004-ben volt, de hogy hol? Talán Svájcban.

– Szokott álmodni a fellépésekről?
– Csak olyanokat, hogy nem találtuk a helyet, ahol fel kellett lépnünk. Meg hogy a kosztümöt elhoztuk vagy nem? Aztán erre fölébredek, és örülök, hogy csak álom volt.

– Ha a felesége is nyugdíjba megy, hol élnek majd?
– Itt is, meg ott is. A feleségem nem akarja föladni a hazáját. Nekem meg olyan mindegy, hol vagyok. Mindig ott voltam otthon, ahol éppen éltem, dolgoztam. A honvágy számomra ismeretlen. Honvágy csak akkor létezik, amikor a pénztárca üres. Amikor a pénztárca tele van, akkor mindenhol jó.
 
– Ha újrakezdhetné?
– Ugyanezt csinálnám. Mi mást csinálhatnék?

– Annak ellenére is ezt mondja, hogy már nem lehetne belőle megélni?
– Nem minden a pénz. 

– Lehet, hogy ma már könnyebb lenne, külföldre menni biztosan.
– Szerintem csak nehezebb. 71-ben mentünk ki külföldre, és 76-ban disszidáltam Genfbe. Akkor 10 éves volt a kislányom. Öt évet törtem a fejemet, hogy magamat vagy mást nézzek inkább. Aztán rájöttem, az én életemért magam vagyok felelős. Senki nem tud rajtam segíteni, csak én. A másikon nem tudsz változtatni, de magadon igen. Ilyen tekintetben nem változott semmi. Ma a legnagyobb probléma, hogy az íratlan törvények nem működnek sehol a világon. Íratlan törvényekről beszélek, mindenki azt hiszi, neki mindent szabad.

– Mi mindenre tanította meg az artistavilág?
– Az embereknek általában van példaképük. Nekem az édesapám a példaképem. Mindig arra törekedtem, hogy olyat csináljak, amit még senki se csinált előttem. Én senkit nem utánoztam, mindig inkább engem utánoztak. És persze nagy kitartásra is tanított ez a világ. Apukám mindig azt mondta, ha túl gyorsan a magasba érsz, gyorsan le is esel onnan. De ha lassan jutsz föl, akkor sokáig fönt maradhatsz. Az élet lényege két szó, ám ez a két szó csak együtt működik: szerencse és egészség. A többi mind szélhámosság...

Ezek is érdekelhetik