Ha végre autóhoz jutottunk..., vihettük a szerelőhöz

Az új autók vásárlása egyszerűen, és ami fontos, kiszámíthatóan működött. Ugyanis ha netán a család gazdasági helyzete olyan fokra fejlődött, hogy személygépkocsi vásárlását tette lehetővé, hát el kellett menni a Merkúrba. Három telephely is volt a fővárosban, és néhány vidéki nagyvárosban is. Lehetett választani például, hogy nekünk Győr jobban tetszik-e. Aztán ott bejegyezték a kérelmünket, sorszámot kaptunk, aminek ismerete nem vitt közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy mikor lesz valójában autónk. Persze a Merkúrtól hazafelé jövet jól tettük, ha az OTP-t útba ejtettük, hogy a vásárolni kívánt autónk árát vagy annak nagy részét kifizessük. Aztán vártuk az újságok heti híradásait, hol tartanak a Trabant-, Zsiguli-, Skoda- és Wartburg-sorszámok.

Három-négy év múlva esetleg már pontosabban láttunk, egészen jól meg tudtuk az addigi folyamatok ismeretében saccolni, mikor olvashatjuk a mi számunkat. Innentől csak azért drukkolhattunk, hogy legyen olyan szín, amit mi még elviselhetőnek tartunk. Többnyire ugyanis ilyenfajta igények kielégítésére nem volt felkészülve a kereskedelem. Aztán ha végre átvehettük az autónkat, legokosabb volt a már jó előre kinézett szerelő aknájára begördülni. Ott áthúzták a csavarokat, kijavították a kisebb hibákat, és már csak tankolni kellett. Ez volt persze a legkisebb probléma, mindig tele rakhattuk a tankot, a benzinár nem képezett tételt a havi kiadásban.

Csoda-e, hogy amikor megjelentek a használtautópiacok, nagy népszerűségnek örvendtek? Egy-egy jó karban lévő öt-hat éves Zsigulit azonnal meg lehetett itt venni. Természetesen az új áráért. A fiatalabbak értelemszerűen többe kerültek, mint az új. Bár ezzel nem törődött senki a nagy boldogságban, hiszen végre autója lett a családnak...