Áldások láncolatában telik az életünk

Áldást adni, s azt befogadni mindenkor örömteli pillanat, de advent, majd karácsony időszakában, amikor a leghatalmasabb áldás, az Isten örökkévaló kegyelmét hirdető Jézus Krisztus érkezésére készülünk, még felemelőbb élmény – vallja Hajdú Zoltán Levente szóládi református lelkipásztor, akit arra kértünk, világosítsa meg az áldás fogalmát.

L. S.

– Már a teremtéstörténetben olvassuk, hogy az 5. napon, az ember teremtése előtt, megteremtette Isten a különféle állatokat, „azután megáldotta őket Isten” (1Móz 1:23.). A 6. napon az ember számára is ugyanez az áldás hangzik el. Áldás, ami alapvetően Isten cselekvése, az Ő jót teremtő, jóra irányuló akarata, illetve annak szóban és cselekedetben való megnyilvánulása – mondta a lelkész. – Amikor tehát áldást mondok, akkor azzal azt nyilvánítom ki, hogy én magam Isten világot teremtő és a világról gondot viselő hatalmát nemcsak elfogadom, de saját magamat is annak „erőterében” helyezem el, és mint aki magam is átélem Isten éltető és az életemben a jót munkáló valóságát, ezt, illetve Őt igyekszem az életemmel – szavaimmal, cselekedeteimmel – is továbbadni, továbbsugározni.

Hajdú Zoltán Levente nyomatékosította azt is: Isten az embereket, egykoriakat és mostaniakat is az Ő jelenlétét hordozó és továbbadó, azaz áldást hordozó és továbbadó életre hívja el. Ha az ember ezt tudatosan vállalja, akkor lehet csak élete Istenbe kapaszkodó és Istent hirdető életté. Nem szavakká csupán, hanem életté! Áldott ünnepet kívánni, – hogy ne üres szó legyen –, az Isten akaratát kereső és az Isten akarata szerint cselekvő mindennapjaimmal tudok igazán.