Kovácsműhelyből a Parnasszusra

– Kuzure-kesza-gatame?
– Tessék?! – hökkent meg egy pillanatra Oláh János József Attila-, Greve- és Márai-díjas író-költő. – Ja, az a rézsút-leszorítás.

– Meglehetősen egyedi jelenség a magyar irodalomban egy dzsúdótréner...
– Kényszerpálya volt az életemben, eszembe sem jutott edzősködni, még ha gyerekfejjel is kezdtem el a sportágat, s egyetemista koromig versenyeztem. Ám a Csepeli Munkásotthonban, ahol a hatvanas évek végétől dolgoztam, zátonyra futott a hivatali pályám: Veres Péter bácsi, a korábbi hadügyminiszter, amúgy író tartott egy előadást, s meglehetősen szabadon beszélt a társadalmi igazságtalanság problémáiról, így a szakszervezeti vezető üzent nekem, mint szervezőnek, hallgattassam el az öreget. Visszaszóltam: hogyan? Ha akarják, szóljanak neki ők.

– Csepelen szembemenni a szakszervezettel?!
– És a Párttal, hiszen a kérés az ő egyetértésükkel érkezett. Rendszerellenesnek minősítettek, s nem kerülhettem semmiféle tanári vagy kulturális állásba. Így jött a Testnevelési Főiskola, mint menekülési lehetőség. Két évig edzősködtem a Honvédnál, összesen pedig vagy két évtizedet.

– Gondolom, az ihletet azért nem a tatami hozta meg...
– Középiskolában, sőt, talán már az általános végén kezdtem verselgetni. A magyartanárom behozta az akkori irodalom legjavát, Németh Lászlót, Weöres Sándort.

– Akkoriban ez elég nagy dolognak számított.
– S érdekelt is. Megpróbáltam írni, s szerencsére a képzőművészeti középiskola, ahová jártam, kiváló könyvtárral rendelkezett. A későbbi Kossuth-díjas író, Varga Domokos felesége, Varga Magda volt a könyvtáros, szépen végigvezetett az irodalmon. A férje pedig, amikor kijött a börtönből 56 után, gondozta az írásaimat.

– Így már érthető, hogyan került művészeti iskolából a bölcsészkarra.
– A tanáraim a képzőművészeti főiskolát vagy az építészetet javasolták, de a magyar-népművelés szakot választottam. Az egyetem után egy könyvterjesztő vállalatnál kezdtem dolgozni, de borzalmas volt a fizetés, így kerültem Csepelre.

– Furcsa lehetett vidéki-falusi múlttal a proletariátus fellegvárában.
– Rengeteg száműzött vidéki gyűlt össze, akadt a vasöntők között korábbi százholdas gazda is. Igazából így tűntek el a nagygazdák, a kulákok az országból. Ráadásul Tamási Lajos, a Piros a vér a pesti utcán című ötvenhatos vers szerzője, a Csepeli Olvasó Munkás Klub élén valóságos kis oázist teremtett ebben az ötvenes évek szellemét a végsőkig őrző kommunista fészekben. Ám mire gyökeret vertem volna, a már említett konfliktus miatt kitelt a becsületem. Jött a cselgáncsedzőség. A kor szelleme azonban itt is utolért. A Honvédból is azért kellett eljönnöm, mert nem voltam hajlandó belépni a pártba, pedig, ahogy ottani feletteseim mondták, nem szerencsés, ha egy ideológiailag képzetlen tréner felügyeli az utánpótlást.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Nem hallgattatta el Veres Pétert, így majdnem kettétört írói pályája
[/caption]
– Ezzel bezárult minden kapu.
– Majdhogynem. Tanfolyamok tartásából próbáltam megélni, eltartani a családot, a három gyereket.

– A kultúra három T-s (támogatott, tűrt, tiltott) korszakában vélhetően így az irodalom sem hozott sokat a konyhára.
– Ma is csak kevesen tudnak belőle megélni. Akik oda tudnak férkőzni a húsosfazekakhoz.

– Mi kell hozzá?
– Passz... Pedig elvileg a Magyar Napló, az Írószövetség folyóirata főszerkesztőjeként én is ott lennék... Akadnak külföldi ösztöndíjak, de csak zárt kör számíthat rájuk.

– A fia, Lackfi János író-költő ezek szerint szerencsésebb az apjánál.
– Manapság talán nem kell olyan nyilvánvaló társadalmi-közéleti becstelenségeket elkövetni az érvényesülés érdekében, mint akkoriban. Ráadásul nála adottság, hogy tud szerepelni.

– Írni is.
– Ez kevésbé érdekli az embereket. Manapság nincs szoros összefüggés az írói teljesítmény és az elismertség között.

– Determinálta a fia sorsát az otthoni irodalmi környezet. Hiszen apja, s édesanyja, Mezey Katalin is elismert író-költő.
– Ha így lett volna, mind a három gyerek megfertőződik, de nem ez történt: Kati lányom és Mátyás fiam képzőművészek, szobrászok lettek. Igaz, fiatalon mi is erősen kötődtünk a képzőművészethez.

– A laikus azt hiszi, egy ilyen családban otthon jambusokban beszélgetnek.
– Azt azért nem... Ám némi kontrollt és kritikát azért jelent, ha mindketten ugyanabban a szakmában vagyunk.

– És konfliktust?
– Nem többet, mint egy átlagfamíliában. Persze az írás alatt magába fordul az ember, s olyankor megszűnik a külvilág, ami nem mindig szerencsés egy mellékfoglalkozású írónál.

– Nehéz volt elfogadni, hogy a nagy szerelem csak másodállás?
– Sajnálom a megíratlan témáim miatt, melyek most már sohasem kerülnek papírra. De amikor az embernek csak éjjel jut ideje írni, kompromisszumokat kell kötnie. Ha most akarnám megírni a régi dolgokat, az újakra nem maradna időm. Jellemző, könyvkiadóként sokáig éppen a saját műveimmel nem tudtam foglalkozni. Szerencsére az elmúlt egy-két évben néhány kötetet sikerült összeállítanom. Például a Nagyberkivel kapcsolatos írásokból.



– Rengeteget írt a gyermekkoráról, noha az iskolát már Budapesten kezdte. Ennyire nehezen szakadt el a szülőfalutól?
– Sok felvillanó kép, mondatfoszlány maradt meg abból az időből, s ezekből sikerült restaurálni a történeteket, melyek aztán újabbakat hoztak elő. Persze ezek nem szociográfiai írások, hanem valós alapokon, konfliktusokon nyugvó fikciók.

– Tehát a Földem című versben felbukkanó ló...
– ...szimbólum. A nagyapám Berkiben volt kovácsmester, hozzá hordták a lovakat patkolni, ezekből az emlékekből állt össze a versbéli kép. Szerettem nála lenni, nyaranta mindig hazajártunk, beálltam mellé kovácssegédnek, amíg a téeszesítés miatt be nem kellett zárni a műhelyt. Nem tarthatott segédet, nekem pedig örök muníciót adott. Képeket, hangulatokat, zajokat, melyek rendre megihletnek.