Irodalmi szenzáció: kiadatlan Boris Vian-regény látott napvilágot

„A magánnyomozó „kicsit leszbikus” barát- és titkárnőjével szintén a IV. fejezetben ismerkedünk meg, és megállapíthatjuk, hogy ebben a történetben Narcissus és Carmen alkotja a tökéletes párt. Más regényekben is láthattuk, hogy Vian előszeretettel rendezi párokba és triókba a főbb szereplőket, s ez most is így van. Az imént említett ideális pár ellenpólusát Venice és házastársi kötelességeinek teljesítését már nem forszírozó férje testesíti meg. Ők Vale-lel, az úrnőjével a szokásosnál szorosabb kapcsolatot ápoló komornyikkal alkotnak triót, Narcissus és Carmen párosát pedig régi közös barátjukkal, Frankkel egészíthetjük ki, akit egyébként – s itt egy újabb trió – két nő, Sally és Janet is el akar csábítani” – Takács M. József

Ritkán történik meg, hogy egy író töredékben maradt műveinek egyikét a szerző halála után 60 évvel kiadják, ráadásul úgy, hogy nem torzót, hanem egy – a szerző életművét, stílusát jól ismerő kortárs írók által – befejezett regényt vehetnek kézbe az olvasók. Nos, a mostani egy ilyen alkalom, mert a regényt, amelynek

első fejezeteit Boris Vian 1950-ben vetette papírra,

a Raymond Queneau alapította OuLiPo nevű művészcsoport néhány tagja továbbírta, mégpedig a hagyatékban megtalált eredeti szinopszis alapján.

A Nem úszhatjuk meg a híres-hírhedt Vian-alteregó, Vernon Sullivan újabb (ötödik) könyve lett volna, hiszen a helyszín megint Amerika, és a cselekmény ezúttal is gyilkosságról gyilkosságra halad előre, de Vian és a történetét folytató társszerzők számos olyan elemet is beleszőttek ebbe a krimiparódiába, amelyek oly jellegzetessé és egyedivé teszik Boris Vian saját néven kiadott írásait.

Az alkotók nagy gondot fordítottak arra, hogy a könyv izgalmas és szórakoztató legyen, s ennek érdekében esetenként nem riadtak vissza bizonyos festői túlzásoktól és különféle nyelvi játékoktól sem.

Mindezek eredményeként igazi irodalmi csemege született, melynek elolvasását nem úszhatjuk meg.

„– Janet Boone, ez talán nem mond magának semmit, de Janet Devereaux, az első férje után… Ez már dereng? Ó, igen. Janet Devereaux. Ez már sokat mondott. Pedig nagyon régen történt. Barna. Kiugró arccsonttok. Mandulavágású szemek. Egy igencsak játékos hajlamú leányzó.

– A rendőrség ki akarja kérdezni, Frank. Ha a helyében volnék, én magam jelentkeznék a kapitányságon, már csak azért is, hogy újra felvegyem a kapcsolatot egy régi kedves ismerőssel. Vigyen neki egy csokor virágot, annak egy nő mindig örül. Carmen ezt nem tréfának szánta. De milyen virágot kell vinni ilyen esetben? Ó, a virágok nyelve… egy újabb dolog, amit a seregben nem tanítanak meg az embernek. Mindenesetre azt soha nem gondoltam volna, mármint a Janettel folytatott rövid szerelmi idillem idején, hogy egy leendő zsaruval bújok ágyba. Bár, ha jobban belegondolok… az a rabul ejtő szempár, meg hogy mennyire tetszett neki az egyenruhám, és a bilincsekkel is nagyon ügyesen bánt… Nem lehetett rá panasz, igazán nem.”

Borítókép: Boris Vian 1948-ban