Nemzeti büszkeség

2018.07.19. 11:44

Egészségesen fogják fel olvasóink a horvát focisikert

Nagyon is vállalható gondolat, hogy ha már a klubcsapatok sztárvilágában egy-egy csapatnak már szinte semmilyen nemzeti identitása nincsen, legalább hadd értékelődjön fel a nemzeti válogatottak jelentősége.

Ritkán szakad el annyira a liberális elit médiamunkásainak és politikusainak véleményformáló igehirdetése az átlagemberek gondolataitól, mint amennyire a horvát focicsapat világbajnoki sikersorozata láttán történt. Különösen olaj volt a tűzre az, amikor a jobboldali politikusok vagy médiaszereplők – mint például a kereszténydemokrata Hollik István vagy a Demokrata-főszerkesztő Bencsik András – is markánsan megnyilvánultak: előbbi a meccs előtt a „bevándorlóországgal” szemben a nemzeti identitására büszke, keresztény ország melletti szurkolásra buzdított, utóbbi pedig a meccs után azzal vigasztalta a horvátokat, hogy ne búsuljanak, mert „a franciákat” egészen bizonyosan megverték volna.

A szurkolás kellően felajzott közegében teljességgel helyénvaló szenvedéllyel és/vagy iróniával megfogalmazott ilyen és ehhez hasonló reagálások tökéletesen egybevágtak az utca emberének gondolkodásával. Biztosan mindenki hallotta ugyanezt a szempontot a saját baráti társaságában is – és egyáltalán nem undorító, útszéli rasszizmussal előadva, hanem valami mélységesen természetes emberi reflex mellett hitet téve. Nem igaz, hogy senki ne hallotta volna azt a megközelítést, hogy a klubcsapatok sztárvilágában egy-egy csapatnak már szinte semmilyen nemzeti identitása nincsen, de ilyen környezetben legalább hadd értékelődjön fel a nemzeti válogatottak jelentősége. És ehhez képest volt ez a mostani világbajnokság egészen kirívóan színes: abban az értelemben, hogy egyes nyugat-európai országok csapatai csak elvétve adtak jelet arról, történelmileg kik is ők és honnan jöttek. Amikor ezt konstatáljuk, az önmagában még egyáltalán nem rasszizmus – hiszen például ezzel a megállapítással együtt azt is teljességgel el tudjuk fogadni, hogy egy valaha volt gyarmattartó birodalom szívében több etnikai jele lehet a gyarmatok egzotikus népességének, s velük együtt akár már az új jövevényeknek, a gazdasági bevándorlók új nemzedékeinek.

Forrás: AFP / Dimitar Dilkoff

De ettől még teljesen legitim az a szurkolói megközelítés, hogy valakik tényleg díjazzák azt, amikor egy nemzet nem sok száz éve vagy pár évtizede velük élő színesbőrű állampolgárokkal turbózza fel a csapatát, akik – megengedjük – elvben persze ugyanúgy lehetnek francia érzésűek, francia gondolkodásúak, mint a csapatban mellettük játszó őshonos társaik. Díjazzuk, különleges rokonszenvvel figyeljük azt a csapatot, amelyik a saját erejéből úgy tud építkezni, hogy az a saját erő – a vérségi kötelék, a származás, a kulturális hovatartozás, a nemzedékeken át kimunkált nemzeti összetartozás-tudat alapján – valóban a sajátja. Nem a sajátjának elfogadható, hanem ízig-vérig a sajátjának tudható.

Ez a reflex volt velünk akkor is, amikor a olvasóink többségének szavazata szerint mi is a horvátok mellé álltunk, s nem is igazán valamiféle nehezen meghatározható közép-európai identitástudattól vezettetve, hanem lényegében a nemzetek Európájának gondolata mellett kiállva.

Ebben az a szép, hogy amikor 51 százalékkal abszolút többséget ért el a szavazásunkon az a választási lehetőség, hogy azért szurkoltunk a horvátoknak, mert a csapatuk hazai játékosokkal alkotott nagyot, valójában akarva-akaratlanul is a nemzetek Európájának gondolata szólította meg olvasónkat. Minden politikai nyilatkozattól függetlenül, csak úgy mélyről felfakadóan, leplezetlenül is csak érzésből.

Ezekről az érzésekről nincsen tehát semmi fogalma azoknak a liberális újságíróknak, akik a horvátok mellett szimpatizáló magyar szurkolókat – beleértve ebbe a politikailag motiválatlan, egyszerű tévénézőket és a politikailag tudatosan szurkoló, s egyben véleményformáló elitet is – a francia gyarmatokról származó focisták láttán felszisszenő „borzasztópuszta-alsói nyugdíjasok” közé sorolták be. (Ez nem vicc, az egyik ilyen szellemű publicisztika dobálózott konkrétan ezzel a dehonesztáló kifejezéssel.)

És ehhez képest most, a szavazás eredményét látva némi megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy liberálisok megálmodta és agyonrettegte „Borzasztópuszta-Alsó” köszöni szépen, jól van, s még hangot ad ennek a jó érzésének. Együtt örülve a Zágráb utcáin örömünnepen tomboló horvát szurkolókkal. És kicsit együtt örülve velük egyszersmind a nemzetek Európája által elért sikernek. Vagyis most látszik csak igazán, hogy Borzasztópuszta-Alsón is világpolgárok élnek, akikben nincsen semmi kirekesztés: hiszen, lám csak, együtt örülnek az egyik szomszéd állam csapatával. Csak ebben a világpolgárságban most éppen Zágráb lett az a főváros, ahová ezek az emberek vigyázó szemeket vethetnek.

Szép az is, hogy a hazai játékosokkal nagyot alkotó csapat értékének elismerése mellett mennyire felhőtlen olvasóink öröme egyébiránt is. Hiszen a második helyet 16 százalékkal az a válasz érdemelte ki, hogy a horvátok sikere egész Közép-Európa sikere. S 12 százaléknyi szavazónk még reményt is merített ebből a nagyszerű teljesítményből, azt is elképzelve, hogy ha látjuk, mennyire jó ez az irány, amit a horvátok követnek, egyszer még nekünk is sikerülhet valami hasonlóan nagy bravúrt elérnünk.

Ebből a bonyolult nemzetpolitikai relációkat is érintő szurkolásetikai dilemmasorozatból persze minden gond nélkül kimaradhattak azok, aki nem a horvátoknak szurkoltak. Mindösszesen 21 százalékot tett ki az erre a válaszra szavazók aránya: de azt már nem tudni, hogy közülük hányan voltak talán éppen a franciák drukkerei. Vagy valamelyik korán elveszett sztárcsapat (Németország, Argentína, Spanyolország vagy Portugália) csalódott hívei.

Akárhogy is van, azt jó volt látni, hogy a szavazás végeredményén nem a csalódottság, hanem a sport örömünnepe ütött át – s ez minket is örömmel töltött el.

Ezek is érdekelhetik