Az eső áztatta utca meséje

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az édesanyák nagy „örömére” – akik majd virgonc gyerkőceik ruhájából sikálhatják ki a sarat – a kátyúkban már felduzzadtak a pocsolyák. Egyelőre csupán a békák játszottak „ki ploccsan nagyobbat, ha beleugrik?” versenyt, de nagyon nem élhették bele magukat a megmérettetésbe. Ébernek kellett maradniuk, mert ha valamelyikőjük a pocsolyában felejtette magát, könnyen gyerekmancsok áldozatává válhatott volna. Velük ellentétben a virágok épp akkor menekültek meg: néhány hervadozó muskátli hálásan tartotta szirmát és leveleit az esőcseppek felé, mert ha a gazdáik nem is, az anyatermészet mindig gondoskodott róluk. Nem így gondolta ezt egy macska, aki prüszkölve és nyávogva szaladt át az úttesten, hogy aztán egy pillanat alatt az ajtó küszöbénél teremjen és máris megkaparja a bejáratot. Dús bundája összekócolódott és elázott, szép nyakörve piszkos lett. Még a bajuszáról is vízcseppek csöpögtek alá, láthatólag ez zavarta a legjobban.

A szomszédos kert fája alatt üldögélő társa szomorkásan figyelte; sokkal csapzottabban nézett ki, a bajusza is több cseppel öntözte a földet, mégsem kaparászott semmit. Utcára született – vagy tán dobott – macskaként hozzászokott már az eső okozta bonyadalmakhoz az életében. Ahogy az öregember a hátfájást, ő a záport üdvözölte szinte barátjaként. Akárcsak a bicikli. A szegényes, lakatlannak tetsző ház falának döntött kerékpáron rozsdás foltokat hagyott az idő kereke és az esőcseppek...

A szemben lévő villa előtt a fűre dobott kétkerekűek gazdáik még most sem vitték a helyükre. De majd beviszik. A rozsdásat nem. Hogy ez miért történt így, mi lett a férfival vagy nővel, aki egykoron felült rá, el lehetne mesélni egy ilyen esős délutánon, de a felhők már megunták a kártyázást és lassacskán oszladozni kezdtek. Napsütésben meg mégis ki akarna benn maradni és mesét hallgatni. Sokkal jobb „ki ploccsan nagyobbat a pocsolyában?”-t játszani, nem?