Skorpiókkal töltött éjszaka után hazatértek a somogyi hősök

A kocsi még valahol Dakar és Antwerpen között hánykolódik az óceánon, a sokat megélt, s kellően leamortizálódott Pajero csak bő hónap múlva érkezik meg Magyarországra, ám sofőrjei, a klasszikus Párizs-Dakar rali idei mezőnyének egyetlen somogyi párosa, Lukics János és Horváth Csaba már megérkeztek Kaposvárra. A hat és félezer kilométer után értelemszerűen fáradtan, meggyötörten.

- Sokkal nehezebb volt, mint vártam – ismerte el Lukics János, akinek volt összehasonlítási alapja, hiszen az idén már maga mögött tudhatta a Budapest-Bamako ralit is. Mely szerinte a mostani versenyhez képest nagyjából osztálykirándulásként hatott. – Az útvonal, a terep tényleg profikat kívánt, így akadt néhány komolyabb problémánk.

Olyannyira, hogy az első héten majdnem kizárták őket. Egy marokkói szakaszon ugyanis eltévedtek, s átkeveredtek Algériába. Csak néhány kilométer erejéig, a somogyiak észre sem vették, ám a rendezők, akik GPS-szel követték minden versenyző mozgását, észlelték, s a szakasz végén majdnem diszkvalifikálták őket. Sokáig hiába magyarázták, amatőrök lévén ilyen előfordulhat velük, a franciákat csak nehezen lehetett meggyőzni.

- Ez volt az egyik pillanat, amikor kilátástalannak tűnt minden – folytatta Lukics János -, ekkor nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt a cél, a dakari Rózsaszín-tó.
Hát még, amikor a mauritániai sivatagban kilincsig merültek egy mocsárba.
- Ott ültünk vagy kilenc órát – vette át a szót Horváth Csaba. – A szervezők azt mondták, fél óra múlva jön a kamion, s kihúznak bennünket. Aztán eltelt egy óra, majd megint egy, s kezdett ránk sötétedni. És a helyieken kívül a kutya sem nézett felénk.

Akik viszont nagyon segítőkészek voltak: eleinte érdeklődve figyelték a magyar páros kínlódását, majd hazaballagtak a többiekért a falujukba, s néhány mauritániai katona segítségével kicibálták a Pajerót a lápból.
- Csak éppen már esélyünk sem volt továbbmenni – magyarázta Horváth Csaba. – Egyrészt ránk sötétedett, másfelől a kocsi is használhatatlan volt.
- A sötétedést úgy kell elképzelni – szólt közbe Lukics János -, hogy szinte egyik pillanatról a másikra olyan sötét lesz, hogy az ember azt nem látja, de még csak nem is érzékeli, hogy két méterre tőle, mi lehet.

Ilyen körülmények között kellett a sivatagban éjszakázniuk a somogyiaknak, ráadásul a mocsárban elment a kocsi elektronikája, a jobb első ablak viszont lent maradt. Éppen Mauritániában, a világ egyik legveszélyesebb országában – a Dakar-ralit azért vitték át a szervezők Dél-Amerikába, mert nem tudták garantálni az indulók biztonságát a mauritániai szakaszokon…

- Félelmetes volt – foglalta össze tömören az ominózus éjszakát Lukics János. – Főként a rengeteg skorpió miatt, ráadásul a szél hordat be a homokot az ablakon. Kaposvári gyereknek nem leányálom a Szaharában éjszakázni…
- Ráadásul reggel, amikor végre elkezdtek a tábor felé vontatni bennünket – jegyezte meg Horváth Csaba -, a kamion rossz irányba indult el. Kétszáz kilométer után jöttünk csak rá… Akkor tényleg azt hittem, itt vége a versenyünknek.

De biztatták egymást, szerencsére a krízishelyzet sohasem egyszerre jelentkezett, így a másik mindig fel tudta rázni a társat.
- Csaba vezetett, én navigáltam – mondta Lukics János -, és bár néha eltévedtünk, vagy lemaradtunk, sosem veszekedtünk, nagyon jól kiegészítettük egymást. Problémák inkább a szervezőkkel voltak, a mi házisufnis Pajerónk ugyanis játékautónak tűnt a többi kocsi mellett. És nehezen értették meg, hogy mi nem győzni mentünk, hanem hogy végigmenjünk. Így aztán mi voltunk nekik a vidéki srácok…

- Akik azért egy szakaszt megnyertek, legalábbis a magyarok közül mi voltunk aznap a legjobbak – büszkélkedett Horváth Csaba a Fum Zgujd és Tan Tan közti részsikerrel. A másik, melyre szintén büszke lehet, hogy megúszta különösebb betegség nélkül. Lukics János viszont éppen Szenegálban szedett össze valamit, így még nyögi az afrikai kalandot.



- A somogyi pálinka nélkül nagyon megszenvedtük volna az utat – állította Horváth Csaba. – Néha már nagyon nem kívántam, egyik reggel el is határoztam, kihagyok néhány napot, estére már ment is a hasam. Visszatértem a pálinkához, és reggelre kutya bajom sem volt.

Ennek ellenére egyelőre nem vágynak vissza a sivatagba, ahogy mondták, el kell telnie néhány hétnek, míg leülepszenek a kalandok-élmények. És akkor lehet, hogy hiányozni fog Afrika.

- Pedig néha nagyon nyomasztó volt – tette hozzá Lukics János. – A rengeteg levakarhatatlan koldus, a szegénység, hogy egyszerűen nem lehetett fürdeni, s hogy mindenki mindenért megpróbált lehúzni. Mauritániából Szenegálba például csak úgy engedtek be, hogy leszurkoltunk ötszáz eurót. A miértre annyi választ kaptunk: csak…

Vas András -->