Elmegyek elmenni

Tegyük fel, hogy nagyjából negyven éves vagy, a gyereked csaknem felnőtt és állandóan saját programjai vannak, te pedig jobb esetben egy mellékszereplő lettél az életében. Tegyük fel, hogy te is, akarva akaratlanul, felteszed a kérdést magadnak, hogy most mégis mihez kezdj, ha épp egy szombaton arra ébredsz, hogy nincs szükség a főztödre, a lakást valamelyik hétköznap kitakarítottad, a ruhákat kimostad, vasalni pedig nem szoktál.   Akkor van esély rá, hogy veled is az történik, ami velem. Reggel ránéztem a telefonomon az órára. Nyolc óra húsz. Atyaég! – kiáltottam fel rémülten magamban. – Még előttem az egész nap!
Mentőötlet, mentőötlet! – mondogatom, mert az biztos, hogy már nem fogok tudni visszaaludni.
A sztúpa! – remek, gondoltam, ma végre elmegyek oda, úgyis régóta tervezem. Nem törődve a stilisztikával, gyors üzenetet fogalmaztam egy barátomnak:

- Alszol még?
- Nem.
- Megyünk kirándulni?
- Megyünk.
- De én még pizsamában fekszem az ágyban.
- Én is.
- Akkor hívsz, ha elindultál?
- Hívlak.

Gyorsan felkeltem, felöltöztem. Egy lyukas gyapjúzokni, amit még akkor téptek szét a kutyák, amikor megvettem, egy nálam kétszer nagyobb férfipulóver, bakancs és egy őzikés válltáska, amit még soha nem hordtam; ez volt a menetfelszerelés. A táska viszonylag nagy, és én gondban voltam, hogy mi kerüljön bele, hiszen sosem szoktam túrázni, ráadásul az a kép élt bennem, hogy az emberek zöme oda hátizsákkal megy.  Mindenesetre beletettem a határidőnaplómat és a két telefonomat, meg egy csomag rágót és két mandarint.



Fésülködés és fogmosás nélkül indultam el a kutyámmal. A boltban vettem egy rozscipót, ami akkora volt, hogy átérje a kezem, mert késem sem volt, így arra gondoltam, legrosszabb esetben török belőle.
A barátom azt mondta, hoz magával egy kicsi gázmelegítőt, amin konzerves ételt melegíthetünk, mire jeleztem, hogy nekem sem konzervem, sem evőeszközeim nincsenek, de szívesen megosztozom vele a cipómat. A későbbiekben, egy útba eső boltban nekem is vettünk konzervet. Nagy örömmel, ok nélküli büszke megelégedettséggel töltött el a szemeim előtt lebegő kép, ahogy magamat láttam az erdőben főtt ételt enni. Azonnal úgy éreztem, főhőse leszek egy Bud Spencer és Terence Hill - féle western filmnek, amiben farönknek támaszkodva, lovukat kikötve, kalapban lakmároznak a szereplők, általában valami babfélét, talán hagymával, ha jól emlékszem, de lehet, hogy az a bunyózós filmekben van. Mindegy, mert a pléh edények csörömpölése, az ételszag és a tűz meg az erdő, az nekem a western filmek esti, nyugodt, záró jelenete. Igaz, mindezt én reggel gondoltam.

Alig telt el fél óra, ismét éreztem megdicsőülésemet, amint túrázni tartok épp. Nem értettem, honnan támadnak rám ezek a gondolatok. Most éppen a Forest Gumpra asszociáltam, ami azt a sürgető érzést keltette bennem, hogy nevezzem el a napot, mert csak úgy nekirohanni a világnak, mindenféle magasztos cél nélkül, azt ugye nem lehet.
Így lett „Kirándulás a világbékéért”.

Bár a név túlságosan kézenfekvő, mondhatni banális, mindent magába olvasztó, ráadásul még mozgalmi jellegű is - azt hiszem ez fogott meg igazán benne -, de az utunk mégis a zalaszántói sztúpához vezetett, ami a békét hivatott hirdetni a föld ege alatt, így nagyon is találónak éreztem.
A sztúpához - amit a14. Dalai Láma szentelt fel – vezető erdei út vörös volt a lehullott levelektől, megállapításom szerint napszemüvegben sokkal szebb, mint nélküle. A táblák arról tájékoztattak, hogy csak erdei sikló van, vipera nincs, vagyis onnan gondoltam, hogy nincs, mert a táblára csak az erdei siklót írták fel „Az erdő kígyói” cím alá, mint egyetlen kígyófélét. Térerő alig van 3G pedig egyáltalán nincs, tehát  a megosztási funkcióm a kirándulás ideje alatt akadályoztatva volt, amit eleinte fokozottabban, de később csak alig éreztem zavarónak.

A Sztúpa bejáratánál áll egy kőhalom, amit az odaérkező emberek raktak fel az idők folyamán. Kisebb- nagyobb halmok a közeli buddhista szentélyig vezető úton is végig megjelennek, ami engem nagyon meghatott. Valami okból szeretem érezni, amikor sokan tesznek valamit, ugyanazért a dologért, még ha csak annyit is, hogy egy kavicsot feltesznek egy másik tetejére, amit senki ember fia nem dönt le. Akkor pedig Tarkovszkij filmje jutott eszembe, az Áldozathozatal, amiben a kezdő jelenet épp azt fejtegeti, hogy mennyivel lehetne jobb a világ, ha az emberek minden napnak, mindig ugyanabban az órájában ugyanazt csinálnák, akármilyen apróságot, csak annyit, hogy megtöltik reggel öt órakor a fogmosó poharukat vízzel és kiöntik a vécébe. Hogy attól a kis szertartástól vajon mennyi minden változna meg körülöttünk... Az erdő illatozik a sok finom füstölőtől és mantrák szólnak halkan, amikbe a szélhárfák néha belecsengnek.

A Sztúpa egy életfa szimbólum, aminek csúcsához lépcső vezet, de a különböző magasságokat a körkörösen felépített párkányokon körbesétálva értük el, egészen a tetejéig, ahol egy ülő Buddha szobor található. Alatta egy kis szentély gyertyákkal és kisebb adományokkal, cukorkával, almákkal. Én az egyik mandarinomat tettem az asztalra.
Körben padok, adománygyűjtő dobozok és egy erdei Vendégkönyv, amibe Weöres Sándor Talizmán című versét írtam be, hogy azok, akik utánam érkeznek örüljenek neki. Gyönyörű, odaillő költemény.

Elmegyek elmenni
maradok maradni
elmegyek maradni
maradok elmenni.

Szaladok szaladni
megállok megállni
szaladok megállni
megállok szaladni.

Fölkelek fölkelni
leülök leülni
fölkelek leülni
leülök fölkelni.

Születek születni
meghalok meghalni
születek meghalni
meghalok születni.

Lefelé jöttünk a lépcsőn, amikor megérkezett egy család. A gyerekek hangoskodtak, csak úgy gyerek módra, az édesapa csitította őket. Bőrkabátban volt és ünnepi cipőben, a haját a ’80-as évek focista stílusára vágták, göndör volt, amit kifésült, néhány ősz szállal. Az édesanya kötött kabátban, csendben. Aztán a gyerekek felfutottak egyenesen a lépcsőn a szoborig, amikor észrevették a körben felfestett nyilakat. A szülők megértették az üzenetet és együtt mentek felfelé. Gyertyát hoztak, amit lenn gyújtottak meg és magukkal vitték a szentélyhez.
Ahogy lefelé sodort minket az út, még hallottuk a gyerekzsivajt. Két órával később itthon azon gondolkodtam, hogy hol lesz a helye a konzerv ételeknek, miközben a kezemben szorongattam a rakott káposztás dobozt.