Ilyen vagyok, sajnálom

Na, ők tehetnek mindenről, én ártatlan vagyok. Ha hibázom, csakis azért, mert hülyén tanítottak meg valamire és az ő hibáikhoz hozzáadódtak olyan kedvezőtlen események tucatjai, melyeknek én végül is áldozatul estem. Bolondok, gondoltam, csak nem képzelik, hogy bármiért is én vagyok a felelős?! Persze, akkor gondoltam ilyesmiket, amikor már képes voltam önálló elméletek legyártására, nagyjából tizenéves koromtól húszas éveim közepéig a korábban leírtak szerint, később pedig óvatosabban, más szavakkal, rejtve, de továbbra is őket hibáztatva éltem. Nehéz volt viselni, de megszoktam, így aztán olyan könnyedén mozogtam a szenvedésben, hogy észre sem vettem, amikor két lábbal rúgtam el magamtól mindent, ami megtisztel engem vagy uram bocsá’ azt, aki szeret. Nagy kínban voltam, hisz megküzdöttem a legkeményebb ellenféllel is - így tartottam őket - míg nekem nem adták a szeretetüket, aztán csak álltam ott bambán, egy tökéletesen rosszul megválasztott illető oldalán, és végtelenül sajnáltam, hogy képtelen vagyok viszonozni. Az volt az alapszabály - amire szintén csak később derült fény – hogy tőlem lehetőleg különbözzön, vagyis semmiképp sem legyen partneri a kapcsolat, megrögzötten ragaszkodtam a hierarchiához. Akkoriban azt gondoltam, hogy csak olyankor húzom a rövidebbet, amikor én vagyok alárendelve. Azóta ennek az ellenkezőjét is megtapasztaltam, sőt azt is sejtem, hogy egy rossz kapcsolatnak csak vesztesei vannak, akár családi, akár szerelmi vagy baráti legyen is az a viszony.

Az önismeret fejlődéséről és annak lehetséges módszereiről ma bármit leírni nagyon kockázatos. Számtalan bölcselet, filozófia, tréning, terápia létezik és születik annak segítésére, hogy az ember közelebb kerüljön önmagához. A sikerkönyvek listáinak élén többnyire az ezzel kapcsolatos irodalom áll. Az íróknak és módszereknek a hívei egymást gyúrják, térítik az általuk elfogadott tan mellé. Olyasféle kapaszkodók keletkeztek, ahol a követők elemi érdeke a másokkal való elfogadtatás vagy elismerés, hiszen ezáltal saját hitüket is erősítve egyfajta önigazolásra lelnek, hogy, lám, ha ennyi mindenkinek segít, akkor biztosan nekem is fog.
Kevés olyan embert ismerek, aki nálam több, úgynevezett „alternatív” önsegítő foglalkozáson vett részt, amit részben a saját igényem, de nagyobb részt egy bizonyos betegség indokolt. Egyszerűen kénytelen voltam minden elérhető eszközzel dolgozni, mert úgy gondoltam, hogy tartósan csak az segít, ha a probléma valódi gyökerét megtalálom. A cél úgy homályosult, ahogy a tapasztalatok nőttek. A kinyitott ajtók száma exponenciálisan nőtt, egy mögött mindig ott volt újabb tucatnyi, és én elvesztem a frissen felfedezett tereken. Azután megtaláltattam. Ez már egész vallásosan hangzik, egyúttal pedig éppen a vallásoktól távolodtam el. Ahogy távolodtam az „eszközöktől”, úgy közeledtem a „titokhoz”, megtanultam, hogy a titok nem véletlenül az. A titok becsben tartása, az érthetetlen tisztelete feloldotta a megismerhetetlen megismerésének vágyát bennem.

Erről pedig nincs mit mondani, valójában mindenkinek a magánügye a saját megfigyeléseiből eredő tapasztalata, saját intim, átadhatatlan élménye. Egyfajta tapintat önmagunkkal.  Soha nem éreztem, egyetlen pillanatban sem, hogy most, éppen most, ebben a másodpercben változott meg valami, miközben szüntelenül csak változásban éltem, formálódtam olyanná, amilyen éppen vagyok. És milyen furcsa, hogy mire leírom ezeket a sorokat, mennyi minden indul útjára bennem és mennyi mindent hagyok magam mögött.

Ahogy tegnap dolgoztam az íróasztalomnál és elfordítottam a fejemet, azt láttam, hogy a könyvespolc tetején álló hatalmas pálma a szemem előtt lezuhan úgy, hogy a lakásban semmi sem mozdult. Érdekes volt végignézni. Olyan gyorsan történt, hogy fel sem ugrottam, hogy elkapjam a cserepet, de még meglepőbb volt, hogy nem ijedtem meg, hiszen azt is láttam, amikor esni kezd.  A kaspó, amibe ültettem nem volt túlságosan nagy, a levelek és szárak pedig egyre csak növekedtek, és aztán egyszer csak született még egy sejt vagy szövet, valahol belül, a növény belsejében, és az az egyetlen, ki tudja milyen műszerrel mérhető tömegű élő rész, ami ki tudja hol keletkezett éppen, elég volt ahhoz, hogy lebillenjen egy húsz kilós virágcserép.  Felöltöztem és elmentem venni egy nagyobb cserepet, amit nagy mennyiségű földdel töltöttem fel, hogy a gyökerek is tudjanak terjeszkedni és újabb éveket tölthessen a pálma a szekrény tetején.

Az összefolyó hétköznapokban, azok összes, emlékeimből kiesett apró mozzanatával nőttem fel, mire rájöttem, hogy nem érdekel, hogy mennyire szenvedtem, amikor nekem volt a legrondább cipőm, mert nem volt szebbre pénzünk, nem érdekel, hogy csúfoltak, vagy én csúfoltam, nem érdekel, hogy bántottak, és én is bántottam.
Az élet is olyan, mint a művészet. A létezés vágya szüli meg, mindenféle hátsó gondolat nélkül. Érdek nélkül szeretni a sajátomat nem könnyű. Ugyanígy a másét még sokkal nehezebb.

Az anyukámnak pedig, aki valószínűleg el fogja olvasni, amit írtam, azt üzenem, hogy igen, én ilyen vagyok, sőt, neki köszönhetően „vagyok” egyáltalán, többet ő nem tehetett értem, mert ennél több nem létezik...