Édesanya Nemesboldogasszonyfáról

Szeretett anyám 1941. augusztus 29-én Nemesboldogasszonyfán (Zala megye) látta meg a napvilágot, egy szegény paraszt család tizedik gyermekeként. A háború nehéz évei után szebb és jobb körülményeket remélve került Lengyeltótiba. Itt ismerkedett meg édesapámmal, majd hat év udvarlás után összekötötték életüket – ez a kötelék az idén december 28-án lesz ötven éves! Kapcsolatuk gyümölcse két lány, a nővérem Zsuzsa és jómagam Bernadett.

Miért ő a legjobb anya? Előre bocsátom: nem vagyok elfogult, aki ismeri, mindenki ezeket tudná róla elmondani.
Nélkülöző, küzdelmes gyermekkorát egy sokkal nehezebb ifjúkor követte, vizet és tejet hordott egy forintért. Amikor Lengyeltótiba került, sokat nélkülözött, mely edzette lelkét. Tudta: őneki csak akkor lesz sok pénze, ha dolgozik. Orvosoknak, „uraknak” takarított, mosott, majd harminckét évig a lengyeltóti kórház dolgozója lett.

Édesapámmal kötött házasságuk után úgy gondolták, házat építenek és jövőt. Ez a ház a családi fészkünk ma is, példázva nekünk, gyerekeknek, unokáknak a szorgalmat, tudást, kitartást. Mivel ez a fészek kicsinek bizonyult, a telken beljebb öt éven belül építettek egy másik épületet. (Majd ha megöregszünk, nekünk az elég lesz, a gyerekeknek jó lesz a nagyház – gondolták.) Az építkezés még javában folyt, mikor nővéreméknek is házat emeltek, az anyu betont hordott, meszelt, lapátolt, és ha a család már elfáradt is, ő még talpon volt és húzott maga után mindenkit, hogy hajrá-hajrá! Elképzelni nem tudtuk honnan van, volt ennyi ereje. A nyolcvanas évek elejére elkészültek a házak, csak szépíteni bútorozni kellett.

Ekkor ő szőlőt, szántóföldet művelt, állatokat tartott, dolgozott és még plusz másodállásban takarított évközben Lengyeltótiban, nyáron a Balaton-parton. A gyerekeinek jót, alapot, egzisztenciát teremtett, mi tanulhattunk, boldogok voltunk.

A karácsonyok oly meghittek és szeretetteljesek voltak, szebben álmodni sem tudtunk volna, néha a semmiből varázsolt ajándékot, ennivalót. Az unokái születése után ő volt a legboldogabb nagymama. A palacsintasütések, pogácsa, sok játék szeretet övezte ezt az időszakot. A sok munka meghozta a remélt eredményt, bár gazdag soha nem lett, mindig volt elég pénze. A család számára a mindent jelentette. Jó munkatárs, szerető feleség, jó barát, így ismerték, ismerik ma is.
Most mit csinál és milyen? Nos, még most is a legjobb, a „porcelán arcát” átszőtték a szarkalábak, haja hófehér, kicsit összement, kicsit nagyszájú lett, kicsit hisztis, de mindenki elnézi neki, mert ő ÉDESANYA!
Segít a bajban: amikor nővéremék pár éve anyagi gondokkal küzdöttek, ő nem kérdezett, nem ítélkezett, hanem segített!



Amikor én kerültem bajba, ő ennivalót tett az asztalra, meghallgatott, tanácsot adott, mert ő a legjobb barátnő. Ha szerelmi bánat ért elmondta, ő mit tenne. Tehát: ÉDESANYA, TÁRS, BARÁTNŐ és minden területen önzetlen, odaadó. Kitartása páratlan, szorgalmas.

A sors úgy hozta, hogy idén januárban eltörött a keze, kesergett, hogy nem tud dolgozni. Ült a szobában egy hétig, sírt, hiába vigasztaltuk, aztán egy nap odajött hozzám. Miközben főztem dirigált, mit hogyan csináljak, először nehezen fogadtam. Az én konyhámban... Aztán mosoly húzódott a számra, ő most hetvenkilenc éves, bár még sokáig ülne mellettem dirigálva, mesélve, jókedvűen. Én ezt kívánom magamnak, neki pedig a család nevében hosszú boldog éveket. Köszönöm Édesanyám! Köszönjük anyuka! Köszönjük mama! Röviden ennyi az én édesanyám története, de a valóságban egy újságos pavilonnyi napilapban sem férne el a sok jósága.
A szeretett édesanya neve: Kránicz Lászlóné (Bujtor Rozália).
Köszönöm Édesanyám!