Mindegyőnknek olyan görbe a kisujja

Milyen is volt? Talán szép, talán nem, ezen még sosem gondolkodtam.
Az arcát még most is látom, látom fiatalnak, látom idősnek, öregnek nem, talán szépnek sem, csak arra emlékszem, amikor a két karom közt elszállt belőle a lélek, az arca nyugodt és sima volt. Olyan sima, amilyen talán soha életében nem volt. 75 éves volt akkor, ennek is már lassan 17 éve.
Az én hajam is őszbe fordult rég, az éveim száma is lassan eléri az övét, és most próbálom visszaidézni emlékét. Fénykép csak kevés maradt róla, egy amelyen talán 18 éves lehetett és egy amelyiken a 70. születésnapját ünnepeljük. Hogy a két kép közötti időben mi történt? Nehéz ma már visszaidézni, de egy-két meghatározó momentum ma is felrémlik bennem.



Nem volt könnyű élete, mint általában az ő korosztályának. 1941 tavaszán hozta el Kapolyról az édesapám, menyecskének – ahogy akkor mondták –, Somogytúrra egy anyós nélküli házba, ahol azért mégis csak volt egy anyóspótlék a nagynéni személyében. Nem is volt zökkenőmentes a viszonyuk! Édesapám tizenkilenc évvel volt idősebb nála, gondolom, nem szerelmi házasság volt az övék. Hogy miért ment bele ebbe a házasságba? Máig nem tudtam megfejteni. Így aztán boldog évekről aligha beszélhetünk. Talán akkor volt először boldog, amikor – még az év karácsonyán – világra hozta első gyermekét, engem. Majd másfél év múlva az öcsémet!

A két kisgyermek aztán úgy lekötötte mindennapjait, hogy biztosan nem ért rá boldogságról ábrándozni. 1944-ben – a háború kellős közepén – újra egy kisfiúnak adott életet, de ő sajnos csak pár napig élt. Úgy látszik visszavágyott az angyalok közé, mivel itt a földön az ördögök trombitáltak!

Közben édesapánkat elvitték munkaszolgálatra, így aztán mi magunkra maradtunk. Szerencsére a nagynéni velünk volt, legalább vigyázott ránk, míg édesanyánk végezte a nyakába szakadt rengeteg munkát, ami egy gazdaságban volt. Kaszált, szántott, erdőre járt, hogy a téli tüzelőn is meglegyen, ami általában férfimunka volt. Ahogy később elmesélte, olyan tuskókat rakott fel egyedül a lovas kocsira, ami egy erős férfinak is dicséretére vált volna! (Valószínű, hogy a kistestvérünk is ennek esett áldozatul, mert ugye, egy várandós asszonynak nem illik ilyen nehéz munkát végezni.) Közben zúgtak a repülők, csattogtak a gépfegyverek, menekülni kellett! Ki volt adva parancsba, kinek merre kellett menni! Édesanyánk úgy döntött, a szüleihez megy Kapolyra. Fölpakolta a lovas kocsira (szerencsére a lovakat nem vitték el apánkkal együtt munkaszolgálatra) a mozdítható holmijainkat, hátul a saroglyához kötve egyetlen kis tehenünket, hogy legalább tejet tudjon adni nekünk, felül a dunnákat, párnákat, majd közéjük minket. Jól bevackolt bennünket és indulhattunk úttalan utakon, mert az országúton nem volt tanácsos menni.

Késő este értünk a nágocsi rétre, ahol aztán a felázott földbe rendesen beragadtunk. Nem volt mit tenni, meg kellett várni a reggelt, amikoris jó emberek kisegítettek bennünket, így folytathattuk az utat a nagyszülők felé. Ebből mi gyerekek semmit nem éreztünk, de hogy édesanyánk mit élhetett át, azt csak az tudja felfogni, aki valaha is került ilyen helyzetbe.
Kapolyon aztán mégiscsak volt szerencsénk találkozni az orosz csapatokkal. Itthonról elmentünk, mert az a hír járta, hogy jobb nem találkozni velük, ott meg belefutottunk a közepébe! Annyi orosz katona vonult át a falun mint égen a csillag. A lányok, fiatalasszonyok menekültek előlük pincékbe, ólakba, csutahatárba, ki merre látott! Édesanyánk szerencsésen megúszta, hála Isten nem volt alkalma közelebbről megismerni őket.

Aztán eljött a nap és mi hazatérhettünk. Édesapánk is hazajött, folytathatták a munkát, ahol abbahagyták. Dolgoztak a kis gazdaságukban, szerencsére a lovak is és a tehén is megmaradt. Aztán amit megtermeltek, lassan-lassan elvitte a beszolgáltatás! A sokat szenvedett országnak jóvátételt kellett fizetni. A megtermelt termény, állatszaporulat mind-mind a központi raktárban landolt. Még azt is előírták, mennyi tojást, zsírt kell leadni. Hogy nekünk marad-e, vagy sem, azzal nem törődtek az elvtársak! Szóval jöttek a nemszeretem napok. Mindent jegyre lehetett kapni. Hiába termett meg az áldott búza, abból nem édesanyánk süthetett kenyeret. Még a padlást is lesöpörték. Ha valamiből nem termett meg a leadásra előírt mennyiség, akkor meg kellett venni másoktól, akiknek esetleg több termett. Hogy miből, azt én nem tudom. Egyáltalán miből éltünk? Azt csak édesanyám tudta, aki akárhogy is volt, mindennap ételt tett az asztalra! Ha neki nem is maradt, bennünket jól lakatott.

Ilyen körülmények között 1949. decemberében egy kislány testvérrel ajándékozott meg bennünket. Azon a nyáron már mi is mentünk aratni édesapánkkal. Én nyolc éves sem voltam, öcsém alig haladta el a hatot. Édesanyánk főzte az ebédet, délben hozta a fejére tett ebédes kosárban a határ különböző pontjaira, ahol éppen az aratni való volt (ez sem volt kis teljesítmény egy várandós asszonytól). Délután aztán ő is ott maradt, hogy jobban haladjon a munka.
Az ötvenes évek talán még nehezebben teltek. Kenyeret csak fejadagként kaptunk. Azért is sorba kellett állni. Általában engem küldtek a kenyérosztára, ha nem értem időben és már elfogyott a kenyér, akkor aznap éhesen maradtunk. Még szerencse, hogy tej volt, amivel elvertük az éhséget. De a tehén is csak úgy adott tejet, ha napközben legeltettük. Az pedig a gyerekek dolga volt.

Aztán jöttek a Tsz-es évek. Mindenkinek alá kellett írni a belépési nyilatkozatot. Általában csak a családfő írta alá, a családtagok meg dolgoztak. Azok voltak ám az emberpróbáló évek! Amit az oroszok nem vittek el, a két szép lovunkat, be kellett adni a közösbe! Éjjel-nappal sirattuk őket. Egy darabig édesapánk kezére voltak bízva, majd amikor öcsém kijárta a nyolc osztályt, ő lett a fogatos. Mi pedig édesanyámmal dolgoztunk a közösbe látástól-vakulásig, hogy minél több munkaegységet tudjunk szerezni. Aztán év végén nemhogy pénzt nem kaptunk, de sokszor még terményt se, hogy legalább az állatainknak legyen takarmány.

Mivel édesapánk nem volt Tsz-tag, így nyugdíjra sem volt jogosult. Halála után édesanyám elment a Balaton parti üdülőkbe takarítói állásba, hogy nyugdíjéveket szerezzen. Kevéske kis nyugdíja lett, de lett.
Ő, aki egész életét nehéz munkával végigdolgozta, öregségére már csak az unokáinak élt. Hat unokája született, akikre büszke volt. Sajnos csak három dédunoka született (összesen tizenegy) az ő életében, a többit nem érhette meg, pedig most már hétnek örvendezhetne!
Ha vagyont nem is örököltünk tőle, de mindenkire hagyott valamit, amiről rá emlékezhetünk: a szeme kékje ott ragyog fia Józsi, lánya Marika és unokája Zsóka szemében. Legtöbbjüknek a szeme állása, a tekintete olyan mint az övé, mindkét kisujja görbe volt, azt mindnyájunkra ráhagyományozta. Ránk, gyerekeire talán a sváb nagyapjától örökölt munkabírását hagyta. Leginkább azonban Anna dédunokájában reinkarnálódott! Olyan csodás világító kék szeme csak neki van! Ha ránézek, őt látom benne!
Az én mamám, nem hordott bubifrizurát, nem hordott párizsi ruhát – de a miénk volt!