Nekem most is Európa kell!

Az elmúlt héten a politikai, gazdasági, kulturális közbeszédet Orbán Viktor miniszterelnök romániai Tusnádfürdőn elmondott kijelentéseinek kommentálásai uralták (Somogyban is). A jobboldal lényegében csöndben maradt, mások széles skálán „támadtak”. Az érzelmi kötődésen túl kellene értékelni Orbán útmutatásait, mert végül még ismét valóra válhatnak.
Magyarország miniszterelnöke többek között Kínát (sokmilliónyian éheznek a kommunista országban), Oroszországot (Putyin elnök börtönbe záratja az ellenzékieket), Szingapúrt (a jól menő családi biznisz országa) és Törökországot (ahol a miniszterelnök-helyettes azt mondja: erkölcsi züllés, ha a nők hangosan nevetnek) jelölte követendőnek.

Az immár nyíltan kimondott politikai alapvetés (amelyet alátámasztanak az elmúlt évek lépései, jogszabályváltozásai) szembe helyezkedik az úgynevezett liberális Nyugattal, amelyhez évszázadokon át tartozni kívánt a magyarság (meggyőződésem, hogy ez most is így van, s nekem is Európa kell a demokráciájával, kiszámíthatóságával, szabad versenyével, szolidaritásával és kultúrájával). Nem jelent sem gazdasági, sem erkölcsi aggályt, hogy az Európai Unió adja a pénzt a magyarországi fejlesztések túlnyomó többségére, mindegyik előtt látható – muszájból - az ezt bizonyító tábla.



1988 óta vagyok újságíró, azóta látom, hogy különböző praktikákkal, magyarázatokkal osztja szét érdekeinek megfelelően az ország javait – pontosabban meglopja az adófizető állampolgárok túlnyomó részét – a mindenkori hatalom. Kína, Oroszország, Szingapúr, Törökország most a legújabb példakép. Ez számomra érthetetlen, ha csak nem arra gondolok, hogy ezekben az országokban nincs demokrácia, kontroll nélkül dönthet a hatalom birtokosa bármiről, akár visszamenőlegesen is. Ez pedig elfogadhatatlan. Tényleg ezt akarjuk huszonnégy évnyi valamennyire demokrácia után ismét? Gondolunk ilyenkor a gyerekeinkre is?