Igények és követelmények

Eleinte csak egy-két palló vezetett a partról a vízbe, majd az évek folyamán egyre hosszabb lett a deszkasor: az 1969-re megépült kikötő gátja ugyanis megfogta a Zala Keszthelyi-öböl felől érkező, s addig szépen továbbcsordogáló hordalékát. Bő évtized alatt a homokos öböl gyalázatosan eliszaposodott, s hiába kotorták, az áramlás útjába épített kőgát miatt szép lassan feltöltődött a hajdani családias öböl: ez ma a zagytér, s ahol éppen sportpálya épül – csak éppen a tó került úgy százötven méterrel messzebb eredeti partjától...



Valami hasonlótól tartanak most Balatonfenyvesen mindazok, akik nem csak a gazdasági előnyeit látják az épülő kikötőmonstrumnak. Féltik a strandjukat, a szörf- és kite-útvonalakat, s csendet, a nyugalmat, mely hosszú évtizedeken át a település védjegyének számított.

Abban persze igaza van a projekt támogatóinak, hogy az időt nem lehet megállítani, s a körülmények soha sem lesznek olyanok, mint húsz-harminc-ötven évvel ezelőtt, s aki nosztalgiával tekint vissza negyed vagy fél évszázadot, ne felejtse el, hogy akkor nem volt csatorna, díszburkolat, normális boltok, éttermek, friss tej vagy hideg sör. Ez már a 21. század, magasabb igényekkel és követelményekkel, a turistát a tópartra leteríthető fürdőlepedő ígéretével már nem lehet idecsábítani, a vendégekért, s így a bevételért, a megélhetésért folytatott harcban minden létező lehetőséget meg kell ragadni.

Nem azzal van tehát baj, hogy jachtkikötő épül Fenyvesen, sokkal inkább a kommunikációval, egészen pontosan annak hiányával, a homokba dugott fejekkel, a befogott fülekkel. Amíg csak a támogató szót hallják meg az illetékesek, s az érintettek alig kapnak tájékoztatást, amikor szinte minden esetben a nyaralók érdekei elé helyezik a pénzt hozókét, lesznek disszonáns hangok százszámra. Korrupciót, mutyit kiáltanak, mert úgy érzik, semmibe veszik őket, s nekik a majd'' kilométerhosszú gátból csak a kő jut. És por, sár, zaj...